A ciklust azelőtt alig ismerte valaki, ő pedig felvette nem is egyszer, hanem kétszer. A komolyzene-hallgatókat azóta akár két csoportba is sorolhatjuk aszerint, hogy az 1955-ös vagy az 1981-es lemezt kedvelik jobban. A zongoraciklusból időközben előadói csúcsfeladat lett, magasiskola az elefántcsonttorony tetején. A kínálat széles, ember legyen a talpán, aki ki tudja választani a kedvencét a sok felvétel közül.
Pont Fazıl Say ne játszaná el a maga interpretációját? A zongoraművész világméretű figura, aki jazzes átköltésben játssza Mozart Török indulóját, bejáratos a nagy koncerttermekbe New Yorktól Szentpétervárig, de otthon, Törökországban nem látják szívesen, amióta jó egy évtizede a fejét követelték néhány „vallásgyalázó” Twitter-poszt miatt. Zeneszerző is, akit Liszttel, Busonival, Cziffrával szokás egy mondatban említeni.
De ha csak dünnyögne Fazıl Say! Fordul jobbra, balra, külön zongorázik az első sornak, a színpadon ülőknek, az oldalerkélynek meg a kórusüléseknek, időnként vezényel magának, a tételek végén ujjaival inti magát a hang zárására, a csúcspontokon énekli a dallamot maga is, és minél inkább igyekszik elhelyezkedni egy olyan bölcs tanítómester szerepében, aki az emberiség ősi tekercsét jött átadni hallgatóságának, annál jobban emlékeztet egy zeneiskolai zongoratanárra, aki kicsit türelmetlenül, kicsit elnagyoltan játszik elő a növendékeinek.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
