Hőse a talajt vesztett, autoriter eszméktől könnyen elcsábuló veteránnak, Freddie Quellnek (The Master), a megalázottságába beleőrülő, a világot lángba borító Arthur Flecknek (Joker) és az anyja szorításában becsavarodó Beau Wassermann-nak (Amitől félünk) a rokona. Scott nem sokat totojázik a lassú, lélektani alapossággal épített jellemtanulmánnyal; már akkor készen áll előttünk a szorongó, komplexusokkal terhelt Vezér, amikor Phoenix túlkorosan, csapzott hajjal, kifürkészhetetlen ábrázattal tekinti meg Marie Antoinette kivégzését a forradalom tetőfokán. Mintha egyként undorodna a még a guillotine alatt is kicicomázott királynétól (történelmi dokumentumok szerint ez nem egészen így nézett ki, de a vásznon nyilván jól mutat) és a forradalmi csőcseléktől, amelynek kaotikus, mocskos hullámai őt magát is hatalomba emelik majd. Ebben az epizódban Scott alig burkoltan festi meg minden erős ember, nép fiaként induló populista vezér portréját: már meglátja a lehetőséget a történelmi pillanatban, nincsen kimondott politikai meggyőződése, de tehetséggel lovagolja meg azt a hullámot, amely éppen szolgálja az érdekeit. Kár, hogy ez a gondolat csak a felszín alatt, épp csak pillanatokra bukkan fel a filmben; a nagy brit rendező-zsarnokot láthatóan maga alá temeti Napóleon eseménydús élete.
Scott egyfelől Napóleon emblematikus, hadtörténészek által atomjaira elemzett csatáin (Toulon, Austerlitz, Borogyinó és Waterloo) keresztül – két éra csataábrázolási vívmányait is felhordva – festi meg a stratéga-géniusz-uralkodó portréját. Az epikus klasszicizmus jegyében jól belátható síkságokon állnak fel egymással szemben a seregek, hogy vizuálisan szépen tagolt, követhető jelenetekben hányják kardélre egymást. Sikerül a bravúr, hogy a hadtörténetben kevéssé jártas néző is felfogja a bekerítés, utánpótlás-szervezés és a felmentő sereg érkezésének jelentőségét. Csak semmi kaotikus mészárlás, mint az újhullámos, minden heroikus illúziót levedlő világháborús filmekben. Ám Scott ezt az áramlatot sem veti el teljesen; a szakadó végtagok, ágyúgolyóktól szétrobbanó katonák és lovak gyomorforgató látványa az újabb háborús filmek naturalizmusát idézi. Mintha maga is össze lenne zavarodva, egyszerre babonázza meg a nett stratégiai szervezés balettszerűsége, illetve az elképesztő, ipari méretű vérfürdő (amely már előrevetíti a modern hadviselés léptékeit és technikáit). Elvégre Napóleon a történelem egyik legnagyobb mészárosa is volt, ahogy ezt a filmet záró statisztikák is megerősítik.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
