Film

Hol itt, hol ott

Ridley Scott: Napóleon

Kritika

Már akkor tudni lehetett, hogy a maestro valami turpisságra készül, amikor Joaquin Phoenixre, az önbizalom-hiányos, tragikusan túlkompenzáló férfiak specialistájára osztotta a címszerepet.

Hőse a talajt vesztett, autoriter eszméktől könnyen elcsábuló veteránnak, Freddie Quellnek (The Master), a megalázottságába beleőrülő, a világot lángba borító Ar­thur Flecknek (Joker) és az anyja szorításában becsavarodó Beau Wassermann-nak (Amitől félünk) a rokona. Scott nem sokat totojázik a lassú, lélektani alapossággal épített jellemtanulmánnyal; már akkor készen áll előttünk a szorongó, komplexusokkal terhelt Vezér, amikor Phoenix túlkorosan, csapzott hajjal, kifürkészhetetlen ábrázattal tekinti meg Marie Antoinette kivégzését a forradalom tetőfokán. Mintha egyként undorodna a még a guillotine alatt is kicicomázott királynétól (történelmi dokumentumok szerint ez nem egészen így nézett ki, de a vásznon nyilván jól mutat) és a forradalmi csőcseléktől, amelynek kaotikus, mocskos hullámai őt magát is hatalomba emelik majd. Ebben az epizódban Scott alig burkoltan festi meg minden erős ember, nép fiaként induló populista vezér portréját: már meglátja a lehetőséget a történelmi pillanatban, nincsen kimondott politikai meggyőződése, de tehetséggel lovagolja meg azt a hullámot, amely éppen szolgálja az érdekeit. Kár, hogy ez a gondolat csak a felszín alatt, épp csak pillanatokra bukkan fel a filmben; a nagy brit rendező-zsarnokot láthatóan maga alá temeti Napóleon eseménydús élete.

Scott egyfelől Napóleon emblematikus, hadtörténészek által atomjaira elemzett csatáin (Toulon, Austerlitz, Borogyinó és Waterloo) keresztül – két éra csataábrázolási vívmányait is felhordva – festi meg a stratéga-géniusz-uralkodó portréját. Az epikus klasszicizmus jegyében jól belátható síkságokon állnak fel egymással szemben a seregek, hogy vizuálisan szépen tagolt, követhető jelenetekben hányják kardélre egymást. Sikerül a bravúr, hogy a hadtörténetben kevéssé jártas néző is felfogja a bekerítés, utánpótlás-szervezés és a felmentő sereg érkezésének jelentőségét. Csak semmi kaotikus mészárlás, mint az újhullámos, minden heroikus illúziót levedlő világháborús filmekben. Ám Scott ezt az áramlatot sem veti el teljesen; a szakadó végtagok, ágyúgolyóktól szétrobbanó katonák és lovak gyomorforgató látványa az újabb háborús filmek naturalizmusát idézi. Mintha maga is össze lenne zavarodva, egyszerre babonázza meg a nett stratégiai szervezés balettszerűsége, illetve az elképesztő, ipari méretű vérfürdő (amely már előrevetíti a modern hadviselés léptékeit és technikáit). Elvégre Napóleon a történelem egyik legnagyobb mészárosa is volt, ahogy ezt a filmet záró statisztikák is meg­erősítik.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Post mortem

Az egész világot megrázó szörnyűségeknél gyakran előkerül a tettes ízlése – nem akarjuk elhinni, hogy egy átlagos ember is követhet el borzalmas dolgokat, keressük a furcsaságokat, az előjeleket, amelyeknek gyanúsnak kellett volna lenniük.

A szellemek ereje

  • - turcsányi -

Johnny Lobónak nehéz élete volt. Már a háború korai szakaszában megjárta Vietnamot, s hazatérve polgárjogi harcosnak állt; az indiánok jogaiért küzdött. 

A messzi káosz

„Mi ez az utazás nevű dolog? Miért nem hagyjuk abba idővel? Hát sosem nő be a fejünk lágya?” – tette fel ezt a három költői kérdést a szerző 2014-ben, utazós blogjának utolsó bejegyzésében.

Egy macska, egy lótusz

Egyiptommal és a fáraókkal krimitől a sorsjegyen át egészen a bútordarabokig bármit el lehetett adni már 100–150 évvel ezelőtt is. Az egyiptománia kutatása viszonylag fiatal terület, általában egyiptológusok vagy régészek, történészek foglalkoznak a témával, mellékprojektként. A fogalomba bármely egyiptomi motívum felhasználása beletartozik úgy is, hogy a kontextus teljesen független az egyiptomi kultúrától.