Amikor Arnold Schönberg és a második bécsi iskola tagjai kitalálták, hogy „felszabadítják” a tizenkét hangból álló skála elemeit, eltemetik a dúrt és a mollt, és viszonylagossá vagy felismerhetetlenné teszik, hogy mi jelent feszültséget, illetve oldást a zenében, az új horizontok kedvéért lemondtak az ismerősségről. Miként Kassák Lajos, aki a munkásosztályban kereste gyújtó erejű szabad költészetének közönségét, úgy a zenész avantgárdok is demokratikus kiteljesedésnek tartották saját művészetüket. Aztán kiderült, hogy épp az ellenkezője igaz. Pár évtizeddel később Milton Babbitt híres és hírhedten pökhendi kijelentése – „who cares if you listen?”, azaz „nem érdekel, hogy hallgatod-e” – már arra utalt, hogy a zene újra a tudományhoz lett hasonlatos, amelynek önmagában való értelme szerez érvényt, nem pedig a hallgatók számossága.
Ezeket az esztétikai töréseket Bartók Béla külön utasként nézte végig. Nem hangsúlyozzuk vele kapcsolatban eleget, milyen találékonyan és egyénien kerülte el, hogy a schönbergi dodekafónia felé kelljen fordulnia, s mégis mindig eredeti és modern maradt. Lehet, hogy a természethez és a vidékhez való csökönyös ragaszkodása, hegyek-völgyek között átvezető gyűjtőútjai és a népzenei tiszta egyszerűség tartották vissza Bartókot az avantgárd absztrakt irányaitól. Ha ez így van, akkor egy tizenhat éves parasztlány, Dósa Lidi szerepét is ki kell emelnünk. Ő volt az, akit a fiatal Bartók 1904. május 13-án énekelni hallott Gerlicepusztán, ahová dolgozni vonult vissza – a többi pedig, ahogy mondják, zenetörténelem.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
