Könyv

„Csak annyi fikció, amennyi szükséges”

Stephen Berkman: Predicting the Past – Zohar Studios: The Lost Years

  • Váradi András
  • 2022. január 26.

Kritika

A Covid-időszak fotós szenzációja volt az eleddig ismeretlen, 19. század közepi New York-i fotográfus, Shimmel Zohar hagyatékát a San Franciscó-i Contemporary Jewish Museumban bemutató tavalyi kiállítás. A hozzá készült 30×37 centiméter méretű, három és fél kilós, műnyomó papírra nyomtatott album telis-tele egész oldalas, szépiabarna színben tartott álomszép fotókkal, rögtön világossá is teszi, hogy miért beszéltek szenzációról.

Ki volt ez a teljesen elfelejtett fotográfus, és hogyan került elő a hagyaték? E kultúrkincsre Stephen Berkman talált rá, s több mint húsz év munkájával dolgozta fel. Berkman a 19. századi fotográfia megszállottja, az angol Frederick Scott Archer által 1851-ben kidolgozott technika, a nedves kolloideljárás rabja és aktív tudósa. E technika annak idején néhány év alatt népszerűvé vált, mert megoldotta, hogy a negatívról pozitív papírképek készülhessenek. Természetesen a Zohar Studióban is ezt a technikát használták az 1860-as évek elején. Berkman nem túl beszédes, egyetlen hosszabb interjúját Lawrence Weschler művészeti írónak adta, aki Los Angeles-i házában kereste fel. A beszélgetésből kiderült, hogy Berkman szinte az anyatejjel szívta magába a judaizmust, a zsidó kultúrát.

 

Egy cetli nyomában

Több mint húsz éve New Yorkban, a Chelsea ócskapiacon egy régi fotóalbumban találtak egy cetlit, amelyen a Zohar Studio felirat szerepelt – mesélte Berkman. Fénykép nem volt mellette. Némi levéltári kutatás nyomán kiderült, hogy Zohar Studios Photographs néven New Yorkban, a főleg zsidók lakta Lower East Side-on 1860-tól működött az ilyen nevű műintézmény, a Pearl Street 432 alatt. Berkman azt is kiderítette, hogy Zohar litván-zsidó bevándorló volt, aki 29 évesen, 1857-ben érkezett Brémából Ellis Islandre. A dokumentum megtalálható a kötetben.

Berkman egy régiségboltban kutatott Zohar-fotók után, amikor a kereskedő egy méretes utazóládát mutatott neki, amelyen nagybetűkkel állt a név: Shimmel Zohar. A láda üres volt, de a felszakított bélés alól elsárgult, nagy méretű papírlapok, naplószerűnek látszó, jiddis nyelvű írások kerültek elő. Berkman egy, a jiddis nyelvet ismerő barátja igyekezett lefordítani a paksamétát.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.

Míg el nem tűnik

  • Erdei Krisztina

A 20. század alkotói gyakran keresték a fotózás valódi helyét a művészetek között. Moholy-Nagy és kortársai, az avantgárd fotográfia képviselői a festészetet utánzó fotóhasználattal szemben, a médium sajátos formanyelvének kidolgozására törekedve önálló kifejezésmódot fejlesztettek ki, amely képes a valóságot sajátos nézőpontok mentén rögzíteni.

A leégett kastély felépítése

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Utánunk is ősök jönnek

Mint amikor locsog a tenger, nyolc-tíz mondatos, csak ritkán hosszabb szövegekből áll ez a regény. Apró képek, monológok arról, hogyan tölti el az életét az ember a neten és a valóságban, hogyan éli meg a rácsodálkozás örömét, szakadatlanul tanulva és csalódva.

Múlt, jelen, jövő

„Miről vitatkoznak a magyarok?” – teszi fel a fogós kérdést a Klubrádió nemrégiben indult műsorának, a Három az igazságnak a beharangozója. Aztán gyorsan meg is válaszolja: „Természetesen önmagukról. És természetesen csak egy igazságot ismernek arról, hogy kik is ők, mi jó nekik, és hová tartanak.

A dolgozó népé lett

A 20. századi magyar írók népes táborán belül kevés­szer fordult elő teljes egyetértés, de az 1953 óta működő szigligeti alkotóház mindenkinek bejött. Lehetetlen felsorolni, hogy az elmúlt hetven évben hányan emlékeztek meg róla meleg szívvel, és az sem volt soha vita tárgya, hogy „az íróknak” szükségük van-e egy balatoni kastélyra.