Minden csupa ötlet és játék. Jók a színpad teljes hosszában kifeszített vászonra vetített, mesekönyvbe illő rajzok, amelyek hol a nappalt mutatják – a napkorong egy izzó rönk –, hol az éjszakát, hol pedig az erdőt (videótervező: Sánta Balázs). A tenger is remek, ahogy a színtelen nylonból készült medúzákat horgászboton lógatják be, egészen a nézőtér első néhány soráig. A csápok szélcsendben is úgy lobognak, mintha igaziak volnának. Amolyan házi barkácsolásnak tűnik minden, még a kellékek is (kerti locsolókannából készült a láncfűrész), mégis, egyben az egész roppant látványos és eleven.
Az előadás legerősebb eleme, a díszlet Auer Alexandra mellett a rendező, Keresztes Tamás munkája. Végig melegség sugárzik Keresztes víziójából, néha túlságosan is: amikor Pinokkió egyik lába belelóg a tűzbe és elég, de Dzsepettó megjavítja; és akkor is, amikor a kelleténél eggyel jobban hangsúlyozza a „szeressük egymást, gyerekek” üzenetét. (A szövegkönyvet Carlo Collodi Pinokkió kalandjai alapján Kovács Krisztina, Benedek Albert és Keresztes Tamás írták.) Minden üzenet túl egyenes és túl direkt, az is hamar világos lesz, hogy ez a családi roadmovie (zene: Presser Gábor, dalszövegek: Presser és Sztevanovity Dusán) elsősorban a gyerekeknek szól. A szójátékoktól sem mentes szöveg sok helyen vicces, bár egy-egy poén régről ismerős. De a kicsiknek az olyasmi is új (és hangosan díjazzák is), mint az „Emlékszem az iskolára, pont egy keddi napra esett”, ahogy egy helyen Macska (Seress Zoltán) mondja.
Dino Benjamin szívvel-lélekkel játssza el a bábugyereket, Pinokkiója élénk, vibráló, mintha ő vinné magával a többi szereplőt. Kifejező tekintete rabul ejt. Pörög-forog, tüsténkedik, naiv bája magával ragadó, beszéde a megfelelő szavakat még csak nehezen találó kisgyerek setesutaságát hozza.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
