Színház

Ragadós lelkesedés

Pinokkió

Kritika

Rusztikus, szabálytalan, barátságos a háttér, ott is kerekdednek érzékeljük, ahol minden négyszögletű. A színen feltűnő objektumok alkotórészei különállóak, guruló alapra épültek, így önálló életet élnek, ilyen Dzsepettó házának ajtaja is, ide-oda tologatják attól függően, hogy ki- vagy bemennek-e rajta épp.

Minden csupa ötlet és játék. Jók a színpad teljes hosszában kifeszített vászonra vetített, mesekönyvbe illő rajzok, amelyek hol a nappalt mutatják – a napkorong egy izzó rönk –, hol az éjszakát, hol pedig az erdőt (videótervező: Sánta Balázs). A tenger is remek, ahogy a színtelen nylonból készült medúzákat horgászboton lógatják be, egészen a nézőtér első néhány soráig. A csápok szélcsendben is úgy lobognak, mintha igaziak volnának. Amolyan házi barkácsolásnak tűnik minden, még a kellékek is (kerti locsolókannából készült a láncfűrész), mégis, egyben az egész roppant látványos és eleven.

Az előadás legerősebb eleme, a díszlet Auer Alexandra mellett a rendező, Keresztes Tamás munkája. Végig melegség sugárzik Keresztes víziójából, néha túlságosan is: amikor Pinokkió egyik lába belelóg a tűzbe és elég, de Dzsepettó megjavítja; és akkor is, amikor a kelleténél eggyel jobban hangsúlyozza a „szeressük egymást, gyerekek” üzenetét. (A szövegkönyvet Carlo Collodi Pinokkió kalandjai alapján Kovács Krisztina, Benedek Albert és Keresztes Tamás írták.) Minden üzenet túl egyenes és túl direkt, az is hamar világos lesz, hogy ez a családi roadmovie (zene: Presser Gábor, dalszövegek: Presser és Sztevanovity Dusán) elsősorban a gyerekeknek szól. A szójátékoktól sem mentes szöveg sok helyen vicces, bár egy-egy poén régről ismerős. De a kicsiknek az olyasmi is új (és hangosan díjazzák is), mint az „Emlékszem az iskolára, pont egy keddi napra esett”, ahogy egy helyen Macska (Seress Zoltán) mondja.

Dino Benjamin szívvel-lélekkel játssza el a bábugyereket, Pinokkiója élénk, vibráló, mintha ő vinné magával a többi szereplőt. Kifejező tekintete rabul ejt. Pörög-forog, tüsténkedik, naiv bája magával ragadó, beszéde a megfelelő szavakat még csak nehezen találó kisgyerek setesutaságát hozza.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.