Színház

Ragadós lelkesedés

Pinokkió

Kritika

Rusztikus, szabálytalan, barátságos a háttér, ott is kerekdednek érzékeljük, ahol minden négyszögletű. A színen feltűnő objektumok alkotórészei különállóak, guruló alapra épültek, így önálló életet élnek, ilyen Dzsepettó házának ajtaja is, ide-oda tologatják attól függően, hogy ki- vagy bemennek-e rajta épp.

Minden csupa ötlet és játék. Jók a színpad teljes hosszában kifeszített vászonra vetített, mesekönyvbe illő rajzok, amelyek hol a nappalt mutatják – a napkorong egy izzó rönk –, hol az éjszakát, hol pedig az erdőt (videótervező: Sánta Balázs). A tenger is remek, ahogy a színtelen nylonból készült medúzákat horgászboton lógatják be, egészen a nézőtér első néhány soráig. A csápok szélcsendben is úgy lobognak, mintha igaziak volnának. Amolyan házi barkácsolásnak tűnik minden, még a kellékek is (kerti locsolókannából készült a láncfűrész), mégis, egyben az egész roppant látványos és eleven.

Az előadás legerősebb eleme, a díszlet Auer Alexandra mellett a rendező, Keresztes Tamás munkája. Végig melegség sugárzik Keresztes víziójából, néha túlságosan is: amikor Pinokkió egyik lába belelóg a tűzbe és elég, de Dzsepettó megjavítja; és akkor is, amikor a kelleténél eggyel jobban hangsúlyozza a „szeressük egymást, gyerekek” üzenetét. (A szövegkönyvet Carlo Collodi Pinokkió kalandjai alapján Kovács Krisztina, Benedek Albert és Keresztes Tamás írták.) Minden üzenet túl egyenes és túl direkt, az is hamar világos lesz, hogy ez a családi roadmovie (zene: Presser Gábor, dalszövegek: Presser és Sztevanovity Dusán) elsősorban a gyerekeknek szól. A szójátékoktól sem mentes szöveg sok helyen vicces, bár egy-egy poén régről ismerős. De a kicsiknek az olyasmi is új (és hangosan díjazzák is), mint az „Emlékszem az iskolára, pont egy keddi napra esett”, ahogy egy helyen Macska (Seress Zoltán) mondja.

Dino Benjamin szívvel-lélekkel játssza el a bábugyereket, Pinokkiója élénk, vibráló, mintha ő vinné magával a többi szereplőt. Kifejező tekintete rabul ejt. Pörög-forog, tüsténkedik, naiv bája magával ragadó, beszéde a megfelelő szavakat még csak nehezen találó kisgyerek setesutaságát hozza.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.