A Michelle Lynn Johnsonként még Nyugat-Berlinben (Jacques Johnson jazzszaxofonos lányaként) világra jött előadó még a nyolcvanas évek végén, Washington D.C. (go-go-nak nevezett) speciális funk/soul színterén lett ismert zenész, végül a kilencvenes években a Maverick kiadónál megjelent lemezeivel futott be – az 1993-as Plantation Lullaby vagy az 1996-os Peace Beyond Passion ma is frissnek ható, bármikor élvezettel újrahallgatható albumok. A később is egyenletesen magas minőségben, az általa tökélyre vitt zenei fúzió jegyében alkotó, vezetéknevét (amely szuahéliül annyit tesz: szabad, mint a madár) idővel egyszerűbb formában használó zenész a járványidőszak hosszúra nyúlt csöndjében kezdett ismét saját dalokat írni (a 2018-as Ventriloquismon ugyanis csupa r&b/pop feldolgozást rögzített).
Az eredmény egy majdhogynem monumentális, ugyanakkor az elsőtől az utolsó percig élvezetes album, ami sok szempontból tökéletes keresztmetszetét adja Ndegeocello immár három és fél évtizednyi karrierjének. Címe egyszerre utal az általa használt Omnichordra, a kora nyolcvanas években piacra került japán elektronikus zenei kütyüre – amelynek fura, cincogó hangja számos kultikus előadó fantáziáját ragadta meg –, és közben a jazzsztenderdek alapvető dallamait és akkordmeneteit tartalmazó füzetre is, amelynek egy régen még neki ajándékozott példányát apja hagyatékában fedezte fel. A szerzemények némelyike tényleg ezzel a fura prüntyögéssel kezdődik, de a gazdag hangszerelés és a míves hangszerszólók gyorsan feledtetik velünk, milyen vázlat alapján dolgozott Ndegeocello.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
