A minap járta be a sajtót a hír, miszerint telt ház van a Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház és Szakambulancián, a járvány előtti időszakhoz képest 40 százalékkal emelkedett az esetek száma. Az ellátottak között túlnyomórészt szorongással és depresszióval küzdő fiatalok vannak. E generáció tagjai készen kapták az Y generáció megélt kiábrándultságát és a világ megjavíthatatlanságának érzetét. A pandémia időszaka mindezt csak továbberősítette bennük. Az előadás pontosan erről beszél statisztikák és szakorvosi vélemények nélkül. A szerzők maguk is a Z generáció tagjai és jó sokan vannak, valószínűleg ez az oka, hogy a történetvezetés kissé széttartó, ám ez a produkció értékéből nem sokat von le, hiszen a töredezettség is jól illeszkedik az alkotók azon szándékához, hogy megmutassák saját és kortársaik hangulatát, hogy a nézők számára is átélhetővé tegyék az online elmagányosodás és bezártság melankóliáját.
Pass Andrea rendezése is erre törekedett. Az előadásban sok a sötét és a derengő félhomály, a háttérben gyakran csak a játszók szövegeihez kapcsolódó (néha kissé talán túlzottan illusztratív) hangulatképeket látunk (videó: Karcis Gábor), a nedves aszfalt fényeit az esti utcán, a lassítottan mozgó buborékokat, a tenger felszínén játszó napsütést. A sztori nem a világjárvány kezdetétől indul, röviden bemutatja az előtte lévő időszakot is. A kamaszok általános identitáskeresését, a titkaikat, a szorongásukat a közelgő érettségi miatt, és azt, hogy a lezárások nélkül is magányosan kell megküzdeniük a problémáikkal. A szereplők számára az egyetlen biztos pont a közös baráti kör: az együttlét, a nevetések, a piálások. Amikor ez az egyik pillanatról a másikra elpárolog az életükből, végképp egyedül maradnak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
