Színház

Dzsúdló és a magány

Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon

Kritika

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

A minap járta be a sajtót a hír, miszerint telt ház van a Vadaskert Gyermek- és Ifjúság­pszichiátriai Kórház és Szakambulancián, a járvány előtti időszakhoz képest 40 százalékkal emelkedett az esetek száma. Az ellátottak között túlnyomórészt szorongással és depresszióval küzdő fiatalok vannak. E generáció tagjai készen kapták az Y generáció megélt kiábrándultságát és a világ megjavíthatatlanságának érzetét. A pandémia időszaka mindezt csak továbberősítette bennük. Az előadás pontosan erről beszél statisztikák és szakorvosi vélemények nélkül. A szerzők maguk is a Z generáció tagjai és jó sokan vannak, valószínűleg ez az oka, hogy a történetvezetés kissé széttartó, ám ez a produkció értékéből nem sokat von le, hiszen a töredezettség is jól illeszkedik az alkotók azon szándékához, hogy megmutassák saját és kortársaik hangulatát, hogy a nézők számára is átélhetővé tegyék az online elmagányosodás és bezártság melankóliáját.

Pass Andrea rendezése is erre törekedett. Az előadásban sok a sötét és a derengő félhomály, a háttérben gyakran csak a játszók szövegeihez kapcsolódó (néha kissé talán túlzottan illusztratív) hangulatképeket látunk (videó: Karcis Gábor), a nedves aszfalt fényeit az esti utcán, a lassítottan mozgó buborékokat, a tenger felszínén játszó napsütést. A sztori nem a világjárvány kezdetétől indul, röviden bemutatja az előtte lévő időszakot is. A kamaszok általános identitáskeresését, a titkaikat, a szorongásukat a közelgő érettségi miatt, és azt, hogy a lezárások nélkül is magányosan kell megküzdeniük a problémáikkal. A szereplők számára az egyetlen biztos pont a közös baráti kör: az együttlét, a nevetések, a piálások. Amikor ez az egyik pillanatról a másikra elpárolog az életükből, végképp egyedül maradnak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.