Lemez

Vörös ördögök

Manic Street Preachers: Know Your Enemy

Kritika

A kilencvenes évek végi posztbritpop időszak egyik legnépszerűbb szigetországi zenekara volt a Manic Street Preachers. A walesi csapat 1998-as, This Is My Truth Tell Me Yours című albuma másfél millió példányban fogyott, és szinte minden létező brit díjat bezsebelt.

James Dean Bradfield énekes-gitáros, Nicky Wire basszusgitáros-szövegíró és Sean Moore dobos triója fő fellépő lett Glastonburyben, 1999 szilveszterén az új évbe átnyúló Y2K-bulit tartott a cardiffi stadionban 57 ezer néző előtt, az új évet pedig a The Masses Against the Classes című kislemezzel indította, amely meg sem állt a lista első helyéig. A zenészek ezután hosszabb szünetet vettek ki, és mivel egy koncertet sem adtak aztán már 2000-ben, bőven volt idejük dalokat írni.

A maratoni sessionök végül mintegy 30 dalt eredményeztek, és a Manics tagjai szinte mindet ki akarták adni nagylemezen. Nagy kedvencük, a Guns N’ Roses-féle Use Your Illusion I-II nyomán két külön albumot szerettek volna: a csendesebb, introspektívebb számokat tartalmazó Door to the Rivert, illetve a zúzósabb vonalat képviselő Solidarityt, amelyet a lengyel mozgalom ihletett. Csakhogy a ki­adójuk nem lelkesedett az ötletért, de végül Bradfield beszélte rá két társát, hogy inkább egy hosszú lemezt jelentessenek meg. Végül, afféle kompromisszumjelleggel az első kislemez lett „dupla”: a So Why So Sad és a Found That Soul rendhagyó módon ugyanazon a napon, 2001. február 26-án került a boltokba. De sem ezek, sem a Know Your Enemy című album nem tudta megismételni az előző sikerét, aminek több oka is volt: kevesebb slágert tartalmazott, akadt rajta jó pár filler, de sokakat a Manics korábbi szövegeihez képest is balosabb világlátás idegenített el. Ráadásul a megjelenés előtt pár héttel Bradfieldék lettek a leg­első nyugati zenekar, amely fellépett Kubában; még Fiedel Castro is megnézte a koncertjüket, és kezet rázott velük. A Manics tagjai mindezt nagy megtiszteltetésnek gondolták akkor, de azóta igencsak megbánták a havannai kiruccanást. A Know Your Enemy szövegeire amúgy is jelentős mértékben hatott Kuba: a Baby Elian című daluk például egy akkori aktuálpolitikai esetet énekel meg.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.