Könyv

Egyszerűen ennyi    

Illés Klára: Megtartó erő

Kritika

Kész regény, szoktuk mondani a felmenők életéről, de ezeket a regényeket aztán mégsem írja meg senki. A történetek pedig, ahogy az egymást váltó generációk emlékezetének vetésforgója megköveteli, kikopnak lassan a közös emlékezetből, majd eltűnnek örökre.

Azok a történetek, amelyek fennmaradnak valahogy, hagyományosan a történelmet befolyásoló, a kisebb vagy nagyobb közösségek sorsát irányító szereplőkhöz kötődnek, vagy éppen sajátos perspektívából mutatnak meg egy-egy jelentős eseményt vagy korszakot. Hiába változott sok minden a történettudományban, hiába mutatkoznak a közösségi narratívák is egyre érzékenyebbnek az egyéni sorsok, az átlagosnak nevezett életek, a magánmitológiák iránt, azért még mindig rácsodálkozunk, ha egy-egy személyes történet kerül látszólag kevés történelmi relevanciával a reflektorfénybe. Az utóbbi években az efféle rácsodálkozásokból tendencia látszik kirajzolódni, aminek mind a szépirodalomra, mind a tényirodalomra erős hatása van.

Az elmúlt évek jelentős hazai regénysikerei közül számos mű használta fel és ki a memoár­irodalom hagyományát Nádas Péter Világló részletek című opusától Bereményi Géza Magyar Copperfieldjéig, és közben, ha egy fokkal kevésbé feltűnően is, de az úgynevezett tényirodalom területén is megújult az érdeklődés a mikrotörténeti énelbeszélések szubjektív hangütése iránt. Nem is véletlen, hogy 2015-ben a Magvető Kiadó újraindította korábbi nagy sikerű, bár vegyes emlékezetű sorozatát, a Tények és Tanúkat (erről bővebben lásd: Kényes tények, Magyar Narancs, 2021. január 21.).

Az a családtörténet, amelyről a Megtartó erő című kötet mesél, még a Tények és Tanúkon belül is rendhagyóan távol áll mindenféle történelmi referenciától, és talán a társadalmi tablónál is erősebb benne egy család belső működésének első pillantásra talán zavarba ejtően intim ábrázolása. Persze a történelem is jelen van, hogy is ne lenne, hiszen a 20. század nemigen kínált arra lehetőséget, hogy bárki kimaradjon belőle. Az Illés és a Stampfer család, akiknek a története megjelenik a könyvben, szintén elszenvedte a történelem viharait, ahogy mondani szokás, és ki többé, ki kevésbé le is aljasult, tönkre is ment közben. A két család, pontosabban a két ág egyesüléséből létrejövő Illés család azonban minden nehézség ellenére megmaradt, alighanem erre utal a könyv címe is.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)