1981-ben jött ki az Amarcord című album, amelyen főleg jazzmuzsikusok játsszák Nino Rota filmzenéit, de Willner a nagy sikert az 1985-ös Kurt Weill-válogatással érte el. A Lost in the Stars című albumon mások mellett Lou Reed, Tom Waits, Marianne Faithfull és Sting énekli a német zeneszerző dalait.
Hal Willner így aztán egy csomó hasonló karakterű lemez és emlékkoncert producere, rendezője lett. Ezek között voltak jobbak és rosszabbak, de az egyértelmű, hogy a producer jócskán hozzájárult ahhoz – és ezt akár bűnrészességnek is nevezhetjük –, hogy kötelező gyakorlattá váljon a „coverolás”. Az ezredforduló óta talán nem is volt olyan 30 év felettiekből álló könnyűzenei képződmény, amely nem készített legalább egy „tribute” albumot, így az sem csoda, hogy a feldolgozás kifejezés szép lassan a fantáziátlanság és az alkotói válság szinonimájává vált. Noha Willner produkcióit úgy is emlegetik, mint „népnevelő kapudrogokat” a komolyabb zenék felé, azt nem állíthatjuk, hogy a Weill-lemezt követő 35 évben eget rengető produkciók fűződtek volna a nevéhez. Receptje cirka abból állt, hogy Nick Cave-et, Bonót vagy valami hasonló kaliberű előadót is felkért egy-egy dal eléneklésére, ami nemcsak üzletileg bizonyult kifizetődő húzásnak, de ahhoz is jó volt, hogy az aktuális produkciót mindenki komolyabban vegye a kelleténél.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
