Lemez

Övék a pálya

Orbital: Optical Delusion

Kritika

Phil és Paul Hartnoll duója, az idén 34 éves Orbital szemléletesen példázza azt, hogyan lehet kortalan, mégis klasszikus értékű egy változatos életmű a folyton evolválódó elektronikus tánczenében. Esetükben nem is annyira egyszerű a kanonizáció, sem a panteonba való végleges beillesztés, már ha létezhet ilyen az elektronikus popzenében. Leginkább talán az olyan, korai felvételeik tekinthetők forradalminak, mint az 1989-ben barkácskörülmények között, és akkor még hosszú verzióban rögzített Chime, a szívet-lelket melengető puttyogás örök himnusza.

Korai, kissé még szertelen, de éppen ezért friss és eleven darabjaikból állt össze első, 1991-es cím nélküli (sárgás­zöld borítójú) albumuk, míg a második, szintén cím nélküli (barna borítójú) korongjuk hellyel-közzel már a klasszikus Orbital-hangzást hozza, rajta a legendás Halcyon+On+On című epikus darab a benzodiazepin-alapú rekreációs droghasználat háziasszonyokra szabott verziójáról. Ne tagadjuk, hogy az Orbital legnagyszerűbb időszaka máig a kilencvenes évek eleje és közepe – ekkor jelent meg két klasszikus albumuk, a Snivilization (1994) és az In Sides (1996) –, ezt követően, főleg az ezredforduló után született lemezeik, például a 2001-es The Altogether némileg megosztották a korábbi rajongóikat is. Nem utolsósorban azért, mert ez a millennium körüli poptörténeti krízisidőszak hozta el az elektronikus tánczenét érintő első, számos népszerű stílust diszkreditáló kiábrándulási hullámot is.

De Hartnollék emiatt nem hagytak fel az alkotással, legfeljebb a közös, testvéri zenélés tekintetében tartottak két kiadósabb szünetet. Ha összeálltak, volt értelme figyelni rájuk, ahogy 2017-es, máig tartó közös újrakezdésük nyomán is, amikor rögtön beköszöntek egy, az Orbital-hagyományt mívesen őrző lemezzel, a Monsters Exittel. A most megjelent tizedik Orbital-album hangsúlyosan a járvány nyomán, annak tapasztalatai alapján készült, ami újabb csavart ad néha megtévesztően kellemes hatású hangzatokkal, pláne hipnotikus lüktetéssel is aláhúzott globális disztópiájuknak. Fénykorukban is szinte kitüremkedett zenéikből a társadalomkritikai mondanivaló, és mivel a korszellem e tekintetben utolérte őket, ez további radikalizálódásra sarkallta a testvéreket, akik élő fellépéseiken, az Impact (The Earth Is Burning) című számuk alatt bejátszották Greta Thunberg egyik beszédét is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.