Lemez

Övék a pálya

Orbital: Optical Delusion

Kritika

Phil és Paul Hartnoll duója, az idén 34 éves Orbital szemléletesen példázza azt, hogyan lehet kortalan, mégis klasszikus értékű egy változatos életmű a folyton evolválódó elektronikus tánczenében. Esetükben nem is annyira egyszerű a kanonizáció, sem a panteonba való végleges beillesztés, már ha létezhet ilyen az elektronikus popzenében. Leginkább talán az olyan, korai felvételeik tekinthetők forradalminak, mint az 1989-ben barkácskörülmények között, és akkor még hosszú verzióban rögzített Chime, a szívet-lelket melengető puttyogás örök himnusza.

Korai, kissé még szertelen, de éppen ezért friss és eleven darabjaikból állt össze első, 1991-es cím nélküli (sárgás­zöld borítójú) albumuk, míg a második, szintén cím nélküli (barna borítójú) korongjuk hellyel-közzel már a klasszikus Orbital-hangzást hozza, rajta a legendás Halcyon+On+On című epikus darab a benzodiazepin-alapú rekreációs droghasználat háziasszonyokra szabott verziójáról. Ne tagadjuk, hogy az Orbital legnagyszerűbb időszaka máig a kilencvenes évek eleje és közepe – ekkor jelent meg két klasszikus albumuk, a Snivilization (1994) és az In Sides (1996) –, ezt követően, főleg az ezredforduló után született lemezeik, például a 2001-es The Altogether némileg megosztották a korábbi rajongóikat is. Nem utolsósorban azért, mert ez a millennium körüli poptörténeti krízisidőszak hozta el az elektronikus tánczenét érintő első, számos népszerű stílust diszkreditáló kiábrándulási hullámot is.

De Hartnollék emiatt nem hagytak fel az alkotással, legfeljebb a közös, testvéri zenélés tekintetében tartottak két kiadósabb szünetet. Ha összeálltak, volt értelme figyelni rájuk, ahogy 2017-es, máig tartó közös újrakezdésük nyomán is, amikor rögtön beköszöntek egy, az Orbital-hagyományt mívesen őrző lemezzel, a Monsters Exittel. A most megjelent tizedik Orbital-album hangsúlyosan a járvány nyomán, annak tapasztalatai alapján készült, ami újabb csavart ad néha megtévesztően kellemes hatású hangzatokkal, pláne hipnotikus lüktetéssel is aláhúzott globális disztópiájuknak. Fénykorukban is szinte kitüremkedett zenéikből a társadalomkritikai mondanivaló, és mivel a korszellem e tekintetben utolérte őket, ez további radikalizálódásra sarkallta a testvéreket, akik élő fellépéseiken, az Impact (The Earth Is Burning) című számuk alatt bejátszották Greta Thunberg egyik beszédét is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.