Azóta szerepelt nálunk a Quincy Jones-féle gálán is. Most is telt ház ünnepelte, mindent kitett a színpadra, hallva és látva őt, senki el nem hiszi, hogy 74 éves. Bridgewater minden titkot tud, a hangja erőtől dagad, de az energiája és odaadása, amivel még a bőgőszólót is végig táncolja, adja azt a pluszt, amellyel elérte a Grammy-díjakat, a NEA Jazz Master címet és a többi sikert. Bár hosszú ideje Párizsban él, Bridgewater mindenhol otthon van. Szülővárosához, Memphishez zenében is visszatért, csinált New Orleans-lemezt, szerepelt tavaly Londonban a Carnegie Hall ifjúsági big bandjével, belebújt Billie Holiday, Ella Fitzgerald és mások bőrébe, tribute albumokon mutatta meg magát, ezek közül a Horace Silver- és a Kurt Weill-lemezek különlegesek. Ismét hölgyeket hívott együttesébe, amelyet We Existnek nevezett el. Az afroamerikai polgárjogi és feminista küzdelmek mentén rakta össze műsorát, holott sosem volt forradalmár, inkább színésznő, hiszen színpadon és filmvásznon is sikeres volt, viszont hitelesen és őszintén szögezte le a konferanszaiban újra meg újra, hogy most nehéz időket élünk, figyeljünk egymásra és álljunk ki céljainkért.
Hitelességét alátámasztja, hogy régóta dolgozik az UNESCO-nak és az ENSZ élelmezési programjának, mentorál, és saját szervezetet (Woodshed Network) működtet fiatal női előadók támogatására. Az már más kérdés, hogy mennyire sikerült a magasabb identitáspolitikai célokhoz illeszkedő jó számokat összeválogatni. Kicsit vontatottan indult a dolog a People Make the World Go Rounddal és a Precious Thinggel, és még a Trying Times sem tudott az est zenei fénypontja lenni, legfeljebb tartalmi mottója. Elgondolkodtató és mély volt a két Nina Simone-szám, de nem érték el az énekesnő saját adaptációjában felhangzó Footprints (Wayne Shorter) zenei emelkedettségét. Bridgewater meg is változtatta a tervezett sorrendet, és egy sanzonnal lazított a sorskérdések szorításán. Innen már elképesztően változatos, technikailag is bombasztikus „hottolása” vitte a prímet, egy rhythm and blues és egy latin (Chick Corea: Spain) közé a hátborzongató Strange Fruit (Billie Holiday) került. Persze már a ráadás előtt többször reflektorfény áradt a sokoldalú zongorista-hangszerelő Carmen Staafra, a dinamikus bőgős-basszgitáros Rosa Brunellóra és a különleges dobos Evita Polidoróra. Mindhárman méltó és változatos kíséretet adtak, emellett éltek minden kibontakozási lehetőséggel, amit a nagyvonalú, és mindig új kifejezésmódra törekvő énekesnő adott nekik.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
