Koncert

Énekeseknek is nehéz idők

Dee Dee Bridgewater Quartet, Take 6

Kritika

A jazzénekes legenda, Dee Dee Bridgewater zongorás triókísérettel tért vissza a Müpába, ahol 2007-ben a mali projektjével (Red Earth) szédületes sikere volt, a ráadásoknál a közönség már a sorok között táncolt.

Azóta szerepelt nálunk a Quincy Jones-féle gálán is. Most is telt ház ünnepelte, mindent kitett a színpadra, hallva és látva őt, senki el nem hiszi, hogy 74 éves. Bridgewater minden titkot tud, a hangja erőtől dagad, de az energiája és oda­adása, amivel még a bőgőszólót is végig táncolja, adja azt a pluszt, amellyel elérte a Grammy-díjakat, a NEA Jazz Master címet és a többi sikert. Bár hosszú ideje Párizsban él, Bridge­water mindenhol otthon van. Szülővárosához, Memphishez zenében is visszatért, csinált New Orleans-lemezt, szerepelt tavaly Londonban a Carnegie Hall ifjúsági big bandjével, belebújt Billie Holiday, Ella Fitzgerald és mások bőrébe, tribute albumokon mutatta meg magát, ezek közül a Horace Silver- és a Kurt Weill-lemezek különlegesek. Ismét hölgyeket hívott együttesébe, amelyet We Existnek nevezett el. Az afroamerikai polgárjogi és feminista küzdelmek mentén rakta össze műsorát, holott sosem volt forradalmár, inkább színésznő, hiszen színpadon és filmvásznon is sikeres volt, viszont hitelesen és őszintén szögezte le a konferanszaiban újra meg újra, hogy most nehéz időket élünk, figyeljünk egymásra és álljunk ki céljainkért.

Hitelességét alátámasztja, hogy régóta dolgozik az UNESCO-nak és az ENSZ élelmezési programjának, mentorál, és saját szervezetet (Woodshed Network) működtet fiatal női előadók támogatására. Az már más kérdés, hogy mennyire sikerült a magasabb identitáspolitikai célokhoz illeszkedő számokat összeválogatni. Kicsit vontatottan indult a dolog a People Make the World Go Rounddal és a Precious Thinggel, és még a Trying Times sem tudott az est zenei fénypontja lenni, legfeljebb tartalmi mottója. Elgondolkodtató és mély volt a két Nina Simone-szám, de nem érték el az énekesnő saját adaptációjában felhangzó Footprints (Wayne Shorter) zenei emelkedettségét. Bridge­water meg is változtatta a tervezett sorrendet, és egy sanzonnal lazított a sorskérdések szorításán. Innen már elképesztően változatos, technikailag is bombasztikus „hottolása” vitte a prímet, egy rhythm and blues és egy latin (Chick Corea: Spain) közé a hátborzongató Strange Fruit (Billie Holiday) került. Persze már a ráadás előtt többször reflektorfény áradt a sokoldalú zongorista-hangszerelő Carmen Staafra, a dinamikus bőgős-basszgitáros Rosa Brunellóra és a különleges dobos Evita Polidoróra. Mindhárman méltó és változatos kíséretet adtak, emellett éltek minden kibontakozási lehetőséggel, amit a nagyvonalú, és mindig új kifejezésmódra törekvő énekesnő adott nekik.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.