A tárlat felvonultatja a dívákat a 19. századtól napjainkig: fellépőruhák, ereklyék, fejékek, plakátok, filmrészletek, videóklipek, hanganyagok segítségével vezet be minket a dívaság rejtelmeibe. Ha ehhez még elolvassuk a mellékelt szövegeket is, komplex képet kaphatunk a dívalét ellentmondásos voltáról. A kiállítás hátborzongató hatása a sűrűségében rejlik.
Ahogy belépünk a félhomályos térbe – ahol az ismertető szövegek alig olvashatók, mert egy részük vagy árnyékban van, vagy egyszerűen becsillog –, Bellini Norma című operájának egyik áriája hallható Maria Callas előadásában, összemosódva a többi teremből beszűrődő hangokkal. A hangorgia változatos női hangjai közé egy férfihang (Freddy Mercury) is bekúszik. Férfi is lehet díva, állítja a kiállítás, így kap helyet például Prince, Elton John és Demjén Ferenc is. Bár elgondolkodtató, hogy az eredetileg nőkre akasztott címet, amelynek többrétegű jelentését is a nők vívták ki maguknak, miért kaphatják meg a férfiak is, legyen bármennyire dívaszerű is a megjelenésük. A díva szó a latin isteni (divina) jelzőből származik, és a 19. században terjedt el a kivételesen tehetséges opera-énekesnők jellemzéseként.
A szót azóta millió jelentéssel ruháztuk fel, és nemcsak a rajongás és csodálat kapcsolódik hozzá, hanem a szajhaság, a nehéz természetűség, a kezelhetetlenség bélyege is, amitől annyi díva szenvedett minden történelmi korban. Bette Davis ikonikus mondata is példa erre: „Ha egy férfi mondja el a véleményét, akkor férfi. Ha egy nő, akkor szajha.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
