Színház

„Ez kémia!”

A Díj

Kritika

Bevált szerzőn ne változtass, de legalábbis kérj tőle még egy darabot!

Ez lehetett a Rózsavölgyi Szalon egyik indoka, amikor Cyril Gély új darabját, A Díjat – még a párizsi ősbemutató előtt – elhozták Magyarországra. Előző színművét, a Diplomáciát 2018 óta játsszák, immár a 150. előadáshoz közeledve. A Diplomácia egy rendkívüli történelmi helyzetet feldolgozó vitadráma: 1944-ben az aláaknázott Párizs úgy menekült meg a pusztulástól, hogy egy Nordling nevű svéd diplomata meggyőzte a pusztító hadművelettel megbízott Von Choltitz tábornokot, hogy ne teljesítse a parancsot. A darab sikerében nyilván oroszlánrésze van a két színésznek, Alföldi Róbertnek és Sztarenki Pálnak (utóbbi rendezőként is jegyzi az előadást), de vonzó lehet a nézőknek a nézőpontja is, nevezetesen az, hogy a történelmet az emberi helyzetek és kapcsolódások szemszögéből világítja meg.

Nagyon hasonlót tesz A Díj is, bár itt egy tudományos felfedezés áll a középpontban, ám annak is komoly hatása volt a történelemre. A korszak is azonos, igaz, a darab idején már a háború után, 1946-ban járunk. Otto Hahn kémikus stockholmi szállodai szobájában a másnapi beszédét csiszolgatja, amelyet a Nobel-díj átvételekor szeretne elmondani. Itt látogatja meg kollégája, Lise Meitner fizikus, akivel harminc évig együtt dolgoztak, és közösen fedezték fel az atommaghasadást, az asszonynak azonban zsidó származása miatt el kellett menekülnie Németországból, Svédországban kötött ki. A díjat Otto Hahn egyedül kapta meg, sőt, publikációiban, beszédében meg sem említette Lise Meitnert. (Akit egyébként később több mint harmincszor terjesztettek fel Nobel-díjra, de sohasem kapta meg.)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.