Rádió

Small picture

Filmes podcast a Mandineren

Kritika

A mindenkori Oscar-díj-átadó gáláknál csak az Oscar-díj-átadó gálákról írt elemzések nyomasztóbbak.

És milyen sok van belőlük! Már az fárasztó, hogy minden évben át kell rágjuk magunkat legalább címsor szinten az újabb és újabb önismétlő fanyalgásokon és lelkesedéseken, hogy ki milyen ruhában vonult a vörös szőnyegen, a soros műsorvezető meddig ment el a polgárpukkasztásban, ki csalódott, kin nem volt smink, ki sírt örömében és ki bánatában. De ugyanígy dögunalom az is, ahogy a másik szólam is rendre felcsendül, miszerint az egészet el kéne törölni, mint burzsoá rongyrázást, narcisztikus nyugati tébolyt, hiszen háború van (valahol mindig), meg éhínség (szintén), meg amúgy is, mi a helyzet az indiánokkal? És amikor rátérnek a filmekre, akkor sem járunk sokkal jobban, kezdve a magyar komplexussal: az idén vagyunk vagy nem vagyunk jelölve, népességarányosan hol állunk, értenek vagy nem értenek minket.

Szóval felesleges szócséplésnek tűnik az egész. A Mandiner ellenben húzott egy érdekeset az idén – egy új podcast-sorozat nyitó epizódját épp az Oscar-gálának szentelte. Big Picture – mondja a cím, szellemesnek szánt kétértelműséggel, de amúgy elég egyértelműen. Mi mondjuk, azt sem tudtuk, hogy a Mandiner egyáltalán érdekelt a podcast-szcénában, eddig mintha nem is lett volna az, és a Big Picture sem villant egyelőre akkorát, hogy elhiggyük neki, mégis. Arról nem is beszélve – de erre már vesztegettünk elég sok szót –, hogy itt is kérdéses, podcast-e ez egyáltalán? Annak nevezik, de csak YouTube-on él (legalábbis a honlap nem ad hozzá más forrást), de oké, legyen, a podcast fiatalosabban cseng – arra meg nagy az igény kormányoldalon.

A fiatalosságból nyomban levesz jó pár réteget, hogy a képernyőn két középkorú, vasalt inges, szépen nyírt hajú, középosztálybeli arc jelenik meg – amolyan boomerfélék. Ez nem feltétlenül kritika, mi magunk is ehhez a réteghez tartozunk, igaz, az öltönyinget nem kedveljük nagyon, és nincs olyan fiatalosan trendi szemüvegünk sem, mint Kacsoh Dánielnek. Ha a YouTube-on nézzük, mindettől nehéz szabadulni, de ha csak hallgatjuk, akkor sem megy könnyen, annyira zakós-öltönyinges a hangzás.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.