Rádió

Small picture

Filmes podcast a Mandineren

Kritika

A mindenkori Oscar-díj-átadó gáláknál csak az Oscar-díj-átadó gálákról írt elemzések nyomasztóbbak.

És milyen sok van belőlük! Már az fárasztó, hogy minden évben át kell rágjuk magunkat legalább címsor szinten az újabb és újabb önismétlő fanyalgásokon és lelkesedéseken, hogy ki milyen ruhában vonult a vörös szőnyegen, a soros műsorvezető meddig ment el a polgárpukkasztásban, ki csalódott, kin nem volt smink, ki sírt örömében és ki bánatában. De ugyanígy dögunalom az is, ahogy a másik szólam is rendre felcsendül, miszerint az egészet el kéne törölni, mint burzsoá rongyrázást, narcisztikus nyugati tébolyt, hiszen háború van (valahol mindig), meg éhínség (szintén), meg amúgy is, mi a helyzet az indiánokkal? És amikor rátérnek a filmekre, akkor sem járunk sokkal jobban, kezdve a magyar komplexussal: az idén vagyunk vagy nem vagyunk jelölve, népességarányosan hol állunk, értenek vagy nem értenek minket.

Szóval felesleges szócséplésnek tűnik az egész. A Mandiner ellenben húzott egy érdekeset az idén – egy új podcast-sorozat nyitó epizódját épp az Oscar-gálának szentelte. Big Picture – mondja a cím, szellemesnek szánt kétértelműséggel, de amúgy elég egyértelműen. Mi mondjuk, azt sem tudtuk, hogy a Mandiner egyáltalán érdekelt a podcast-szcénában, eddig mintha nem is lett volna az, és a Big Picture sem villant egyelőre akkorát, hogy elhiggyük neki, mégis. Arról nem is beszélve – de erre már vesztegettünk elég sok szót –, hogy itt is kérdéses, podcast-e ez egyáltalán? Annak nevezik, de csak YouTube-on él (legalábbis a honlap nem ad hozzá más forrást), de oké, legyen, a podcast fiatalosabban cseng – arra meg nagy az igény kormányoldalon.

A fiatalosságból nyomban levesz jó pár réteget, hogy a képernyőn két középkorú, vasalt inges, szépen nyírt hajú, középosztálybeli arc jelenik meg – amolyan boomerfélék. Ez nem feltétlenül kritika, mi magunk is ehhez a réteghez tartozunk, igaz, az öltönyinget nem kedveljük nagyon, és nincs olyan fiatalosan trendi szemüvegünk sem, mint Kacsoh Dánielnek. Ha a YouTube-on nézzük, mindettől nehéz szabadulni, de ha csak hallgatjuk, akkor sem megy könnyen, annyira zakós-öltönyinges a hangzás.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.