Rádió

Small picture

Filmes podcast a Mandineren

Kritika

A mindenkori Oscar-díj-átadó gáláknál csak az Oscar-díj-átadó gálákról írt elemzések nyomasztóbbak.

És milyen sok van belőlük! Már az fárasztó, hogy minden évben át kell rágjuk magunkat legalább címsor szinten az újabb és újabb önismétlő fanyalgásokon és lelkesedéseken, hogy ki milyen ruhában vonult a vörös szőnyegen, a soros műsorvezető meddig ment el a polgárpukkasztásban, ki csalódott, kin nem volt smink, ki sírt örömében és ki bánatában. De ugyanígy dögunalom az is, ahogy a másik szólam is rendre felcsendül, miszerint az egészet el kéne törölni, mint burzsoá rongyrázást, narcisztikus nyugati tébolyt, hiszen háború van (valahol mindig), meg éhínség (szintén), meg amúgy is, mi a helyzet az indiánokkal? És amikor rátérnek a filmekre, akkor sem járunk sokkal jobban, kezdve a magyar komplexussal: az idén vagyunk vagy nem vagyunk jelölve, népességarányosan hol állunk, értenek vagy nem értenek minket.

Szóval felesleges szócséplésnek tűnik az egész. A Mandiner ellenben húzott egy érdekeset az idén – egy új podcast-sorozat nyitó epizódját épp az Oscar-gálának szentelte. Big Picture – mondja a cím, szellemesnek szánt kétértelműséggel, de amúgy elég egyértelműen. Mi mondjuk, azt sem tudtuk, hogy a Mandiner egyáltalán érdekelt a podcast-szcénában, eddig mintha nem is lett volna az, és a Big Picture sem villant egyelőre akkorát, hogy elhiggyük neki, mégis. Arról nem is beszélve – de erre már vesztegettünk elég sok szót –, hogy itt is kérdéses, podcast-e ez egyáltalán? Annak nevezik, de csak YouTube-on él (legalábbis a honlap nem ad hozzá más forrást), de oké, legyen, a podcast fiatalosabban cseng – arra meg nagy az igény kormányoldalon.

A fiatalosságból nyomban levesz jó pár réteget, hogy a képernyőn két középkorú, vasalt inges, szépen nyírt hajú, középosztálybeli arc jelenik meg – amolyan boomerfélék. Ez nem feltétlenül kritika, mi magunk is ehhez a réteghez tartozunk, igaz, az öltönyinget nem kedveljük nagyon, és nincs olyan fiatalosan trendi szemüvegünk sem, mint Kacsoh Dánielnek. Ha a YouTube-on nézzük, mindettől nehéz szabadulni, de ha csak hallgatjuk, akkor sem megy könnyen, annyira zakós-öltönyinges a hangzás.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.