Rádió

Small picture

Filmes podcast a Mandineren

Kritika

A mindenkori Oscar-díj-átadó gáláknál csak az Oscar-díj-átadó gálákról írt elemzések nyomasztóbbak.

És milyen sok van belőlük! Már az fárasztó, hogy minden évben át kell rágjuk magunkat legalább címsor szinten az újabb és újabb önismétlő fanyalgásokon és lelkesedéseken, hogy ki milyen ruhában vonult a vörös szőnyegen, a soros műsorvezető meddig ment el a polgárpukkasztásban, ki csalódott, kin nem volt smink, ki sírt örömében és ki bánatában. De ugyanígy dögunalom az is, ahogy a másik szólam is rendre felcsendül, miszerint az egészet el kéne törölni, mint burzsoá rongyrázást, narcisztikus nyugati tébolyt, hiszen háború van (valahol mindig), meg éhínség (szintén), meg amúgy is, mi a helyzet az indiánokkal? És amikor rátérnek a filmekre, akkor sem járunk sokkal jobban, kezdve a magyar komplexussal: az idén vagyunk vagy nem vagyunk jelölve, népességarányosan hol állunk, értenek vagy nem értenek minket.

Szóval felesleges szócséplésnek tűnik az egész. A Mandiner ellenben húzott egy érdekeset az idén – egy új podcast-sorozat nyitó epizódját épp az Oscar-gálának szentelte. Big Picture – mondja a cím, szellemesnek szánt kétértelműséggel, de amúgy elég egyértelműen. Mi mondjuk, azt sem tudtuk, hogy a Mandiner egyáltalán érdekelt a podcast-szcénában, eddig mintha nem is lett volna az, és a Big Picture sem villant egyelőre akkorát, hogy elhiggyük neki, mégis. Arról nem is beszélve – de erre már vesztegettünk elég sok szót –, hogy itt is kérdéses, podcast-e ez egyáltalán? Annak nevezik, de csak YouTube-on él (legalábbis a honlap nem ad hozzá más forrást), de oké, legyen, a podcast fiatalosabban cseng – arra meg nagy az igény kormányoldalon.

A fiatalosságból nyomban levesz jó pár réteget, hogy a képernyőn két középkorú, vasalt inges, szépen nyírt hajú, középosztálybeli arc jelenik meg – amolyan boomerfélék. Ez nem feltétlenül kritika, mi magunk is ehhez a réteghez tartozunk, igaz, az öltönyinget nem kedveljük nagyon, és nincs olyan fiatalosan trendi szemüvegünk sem, mint Kacsoh Dánielnek. Ha a YouTube-on nézzük, mindettől nehéz szabadulni, de ha csak hallgatjuk, akkor sem megy könnyen, annyira zakós-öltönyinges a hangzás.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.