A közeledő robotapokalipszis képe nem a Terminátor halálosztójával jelent meg – még ha ilyen formán ivódott is be a popkultúra révén –, inkább egyidős a sci-fi műfajával, mint ahogy a világvége-várás is jelen van azóta, amióta világ a világ, ember az ember. A Mrs. Davis ebből a kollektív, mitologikus félelemből kreál egy őrült és abszurd kincskeresős kaland-drámát, amelyben Indiana Jones, a Coen testvérek, sőt a Bolondos dallamok hatása is felfedezhető. Olyan, mint egy apró képekből montázsolt hatalmas vászon, amelyhez minél közelebb megyünk, annál jobban elveszünk a részletekben, miközben a teljes egész egyre jobban elmosódik a szemünk előtt.
A sorozat világában az algoritmus ural mindent és mindenkit, megszabja, hogy mit nézzünk, hogyan éljünk, hová menjünk, és mit csináljunk, cserébe azonban megszüntette az éhínséget, a háborúkat és a nélkülözést is. Az emberek bluetooth-os fülhallgatókon keresztül folyamatos összeköttetésben állnak vele; a legtöbben Mrs. Davisnek nevezik, és zokszó nélkül teljesítik minden kérését, mert csak így érdemelhetik ki animált angyalszárnyaikat. A show jövőképe a Fekete tükörhöz hasonlóan attól hatásos, hogy épp csak egy hajszál választja el jelenünktől: legyen szó a Facebookról, a Twitterről vagy a Netflixről, már ma is különböző algoritmusok irányítják az életünket. Ahogy az online elismerésért folytatott teperés is ismerős: mindent megteszünk a lájkokért, szívecskékért, követőkért vagy épp a nevünk mellett virító kék pipáért.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
