Tévésorozat

Gomba a világ végén

The Last of Us

Kritika

Ez a széria sem formabontó alaphelyzettel fogja belopni magát a szívünkbe. Egy újabb apokalipszis tizedeli meg az emberiséget, és csinál szörnyeteget a maradék túlélőből. Ezúttal azonban nem egy vírus vagy egy vegyi támadás a felelős, hanem egy Cordyceps nevű parazita gomba, amely kihasználva az emelkedő átlaghőmérsékletet, gazdatestet vált: hangyák helyett embereket fertőz meg.

A spórák stílszerűen dühöngő, erőszakos őrülteket csinálnak a jámbor állampolgárokból; a krízisgócok értelemszerűen a melegebb égövben virágoznak ki először, majd elkezdenek felfelé kúszni. A 2013-as videójáték legalább akkora hangsúlyt fektetett a szereplők között kibontakozó kapcsolatokra és a letarolt, gombákkal és zölddel beszőtt világ felfedezésére, mint a valóban borzongató horrorra. S ahogy az illik, a horrorhoz nemcsak a változatos konstellációkban hús-gomba hibridekké torzult fertőzöttek, hanem a lelkileg elkorcsosult túlélők is hozzájárulnak.

Ezeken a csapdákon kell átküzdenie magát a kényszerűségből egymásra utalt Joelnek (Pedro Pascal) és Ellie-nek (Bella Ramsey). A tömeges fertőzés előtt az építőmunkás Joel Texasban élt saját lányával, akit elveszít a kezdeti káoszban. Ellie ezzel szemben egy makacs, tüskés árva, aki immunitásának hála talán magában hordozza a világot megmentő vakcina lehetőségét. Feltéve, ha a férfi egészben át tudja juttatni őt a keletiről a nyugati partra. A keleti parton megmaradt társadalmat egy FEDRA nevű, szövetségi katasztrófavédelmi szervezetből katonai diktatúrává alakult entitás uralja. Virágzik a feketepiac, miközben a társadalom legalján lévők az üszkös, penészes város karbantartását végzik élelmiszerjegyekért. A mocsok és kétségbeesés rétegei alatt azonban egy forradalmi szervezet is ügyködik, amely visszaállítaná a demokráciát, talán épp Ellie immunitásának segítségével.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.