Tévésorozat

Gomba a világ végén

The Last of Us

Kritika

Ez a széria sem formabontó alaphelyzettel fogja belopni magát a szívünkbe. Egy újabb apokalipszis tizedeli meg az emberiséget, és csinál szörnyeteget a maradék túlélőből. Ezúttal azonban nem egy vírus vagy egy vegyi támadás a felelős, hanem egy Cordyceps nevű parazita gomba, amely kihasználva az emelkedő átlaghőmérsékletet, gazdatestet vált: hangyák helyett embereket fertőz meg.

A spórák stílszerűen dühöngő, erőszakos őrülteket csinálnak a jámbor állampolgárokból; a krízisgócok értelemszerűen a melegebb égövben virágoznak ki először, majd elkezdenek felfelé kúszni. A 2013-as videójáték legalább akkora hangsúlyt fektetett a szereplők között kibontakozó kapcsolatokra és a letarolt, gombákkal és zölddel beszőtt világ felfedezésére, mint a valóban borzongató horrorra. S ahogy az illik, a horrorhoz nemcsak a változatos konstellációkban hús-gomba hibridekké torzult fertőzöttek, hanem a lelkileg elkorcsosult túlélők is hozzájárulnak.

Ezeken a csapdákon kell átküzdenie magát a kényszerűségből egymásra utalt Joelnek (Pedro Pascal) és Ellie-nek (Bella Ramsey). A tömeges fertőzés előtt az építőmunkás Joel Texasban élt saját lányával, akit elveszít a kezdeti káoszban. Ellie ezzel szemben egy makacs, tüskés árva, aki immunitásának hála talán magában hordozza a világot megmentő vakcina lehetőségét. Feltéve, ha a férfi egészben át tudja juttatni őt a keletiről a nyugati partra. A keleti parton megmaradt társadalmat egy FEDRA nevű, szövetségi katasztrófavédelmi szervezetből katonai diktatúrává alakult entitás uralja. Virágzik a feketepiac, miközben a társadalom legalján lévők az üszkös, penészes város karbantartását végzik élelmiszerjegyekért. A mocsok és kétségbeesés rétegei alatt azonban egy forradalmi szervezet is ügyködik, amely visszaállítaná a demokráciát, talán épp Ellie immunitásának segítségével.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.