Lemez

Gyúlnak a fények

Alison Goldfrapp: The Love Invention

  • - minek -
  • 2023. június 7.

Kritika

Szép számmal akadnak olyanok a popvilágban, akiknek tinédzserként hull az ölükbe a világhír, míg mások hosszú időn át, sok kitérővel küzdenek meg a sikerért, s ha látszólag későn rajtoltak is, mégis mindig akkor érnek oda a célhoz, amikor kell.

Az észak-londoni környezetből származó, iskolai tanulmányait egy zárdában kezdő Alison Goldfrapp például sokat és hosszan dolgozott azon, hogy kitűnjön azok közül, akik hozzá hasonló, izgalmas hangi adottságokkal bírtak. Segítette őt, hogy nemcsak már-már operai mélységgel bíró hangja, de titokzatossá formált színpadi-előadói figurája, tudatosan artisztikus gesztusai is különös szexepilt kölcsönöztek önmagában is izgalmas zenei produkciójának.

Goldfrapp neve először azok számára tűnhetett ismerősnek, akik a kora kilencvenes évek elektronikus zenéivel ismerkedtek: például több kompozícióban (Sad but True, Are We Here) is hallhatjuk szinte túlvilági, a célhoz képest csaknem túlképzettnek tűnő hangját az Orbital híres harmadik albumán, amelynek Snivilization volt a címe. Goldfrapp 1993–1994-ben közreműködött a Dreadzone több felvételén is, és ő énekelt Tricky legendás bemutatkozó albumán, a Maxinquaye-en hallható Pumpkin című számban is.

Az énekesnő a kilencvenes évek végén találkozott Will Gregory-val, a már akkor is jó nevű producer-zenésszel, aki – a Pumpkinban nyújtott alakítását hallva – rávette a közös munkára. Goldfrapp néven alkotó duójuk hét, többnyire igen jó albumot rögzített az évek során, és közben az egyik leglátványosabb és szórakoztatóbb koncertattrakcióvá nőtték ki magukat. A glam rockból, diszkóból, szintipopból, és finom, 21. századi elektronikus tánczenékből összegyúrt attrakciójuk komoly rajongótábort gyűjtött köréjük szakmai körökben és laikus zenebolondok között egyaránt. Nem titok, hogy egy időben többek között Madonna és Kylie Minogue számára is sok inspirációt nyújtottak egy-egy következő, persze mindig csak részleges zenei újjászületéshez. A csúcsra a 2005-ös Supernature albumukkal kerültek fel, a kivételes, a táncolhatóságot a maximális muzikalitással ötvöző lemezen szinte minden rendben volt, még Grammyre is jelölték őket. Ám miközben későbbi lemezeik sem nélkülözték az izgalmakat, az utóbbi néhány évben nyilvánvalóvá vált, hogy kettejük útjai elválnak.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)