Dokumentumfilm

Hagytuk, hogy így legyen

Mikulán Dávid – Révész Bálint: Kix

  • - turcsányi -
  • 2024. november 6.

Kritika

Nagyon közel megyünk. Talán túl közel is. A komfortérzetünk szempontjából biztosan túl közel, bár a dokumentumfilm műfaja nem a komfortérzetünk karbantartására lett kitalálva, hanem azért, hogy felrázzon. Ez játékszabály, ám mégis kérdéses, hogy mennyiben kárhoztatható bárki is, aki nem rendel felrázást.

Mikulán Dávid a tízes évek elejétől tán épp egy tucat évet szánt rá, Révész Bálint úgy fél távnál szállt be – mindez meg is látszik a filmen. A szárnyait éppen csak próbálgató filmművész még iskoláskorában gördeszkán járta a fővárost, és vette, amit látott – jobbára a járdát. Az előtte-alatta futó járdát, s a talaj menti regisztereket, így olykor belefért a képbe néhány hátát ültében házfalnak vető nyomorult is, szó szerint az utca emberei. Rossz nézni. Nem csak a nyomort, de a vásznat is, a zsöllye egy száguldó hullámvasút. Odüsszeiájának egyik állomásán Mikulán különös szirénekbe botlik, Boráros téri utcakölyköket szed fel: nem tudnak ellenállni egymásnak. Innentől nem csak nézni rossz, hallgatni is: a film hőseiként elénk lépő kisgyerekek (még kiskamasznak sem nevezhető U10-es korosztály) nem nagyon tudnak beszélni: sem artikulálni, sem fogalmazni. A szikra mégis lángra kap, Mikulán (a filmbéli Dávid) nem tudja levenni a kameráját a gyerekekről, a gyerekek pedig a szemüket a kameráról, illetve a művészpalánta skateboardjáról. Az első találkozásból azonmód családlátogatás lesz, s a szocio-horror folytatódik, 28 négyzetméteres szociális bérlakás, 6 ember, 3 generáció, 1 ágy, málló csempe, málló életek. Anyu dolgozik, apu is elvan valahol, csak a nagyi motoz az ajtó előtt, a gyerekek egész nap az utcán. Nehéz élet itt mindenkié, de a gyerekek már-már gyermeki önfeledtséggel élik meg, ami persze csak látszat, valójában régen láttunk náluk koravénebb figurákat még dokudrámákban is. De az biztos, hogy amit a világnak és Dávidnak mutatnak, azt önfeledten mutatják: nagyzolnak, vagánykodnak, az élet királyainak tüntetnék fel magukat. Tudjuk régen, a kamerát is át lehet verni, hát még egy vagy két filmrendezőt, de nem nekik, hiszen még csak gyerekek. S e gyerekek közül elég gyorsan kiemelkedik a nyolc-kilenc éves forma Sanyi, megúszik, elhagyja a többit, s a film abszolút főszereplője lesz. Eleven, bájos és minden szava pont olyan mocskos, mint a keze, az arca, a ruhája.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.