Dokumentumfilm

Hagytuk, hogy így legyen

Mikulán Dávid – Révész Bálint: Kix

  • - turcsányi -
  • 2024. november 6.

Kritika

Nagyon közel megyünk. Talán túl közel is. A komfortérzetünk szempontjából biztosan túl közel, bár a dokumentumfilm műfaja nem a komfortérzetünk karbantartására lett kitalálva, hanem azért, hogy felrázzon. Ez játékszabály, ám mégis kérdéses, hogy mennyiben kárhoztatható bárki is, aki nem rendel felrázást.

Mikulán Dávid a tízes évek elejétől tán épp egy tucat évet szánt rá, Révész Bálint úgy fél távnál szállt be – mindez meg is látszik a filmen. A szárnyait éppen csak próbálgató filmművész még iskoláskorában gördeszkán járta a fővárost, és vette, amit látott – jobbára a járdát. Az előtte-alatta futó járdát, s a talaj menti regisztereket, így olykor belefért a képbe néhány hátát ültében házfalnak vető nyomorult is, szó szerint az utca emberei. Rossz nézni. Nem csak a nyomort, de a vásznat is, a zsöllye egy száguldó hullámvasút. Odüsszeiájának egyik állomásán Mikulán különös szirénekbe botlik, Boráros téri utcakölyköket szed fel: nem tudnak ellenállni egymásnak. Innentől nem csak nézni rossz, hallgatni is: a film hőseiként elénk lépő kisgyerekek (még kiskamasznak sem nevezhető U10-es korosztály) nem nagyon tudnak beszélni: sem artikulálni, sem fogalmazni. A szikra mégis lángra kap, Mikulán (a filmbéli Dávid) nem tudja levenni a kameráját a gyerekekről, a gyerekek pedig a szemüket a kameráról, illetve a művészpalánta skateboardjáról. Az első találkozásból azonmód családlátogatás lesz, s a szocio-horror folytatódik, 28 négyzetméteres szociális bérlakás, 6 ember, 3 generáció, 1 ágy, málló csempe, málló életek. Anyu dolgozik, apu is elvan valahol, csak a nagyi motoz az ajtó előtt, a gyerekek egész nap az utcán. Nehéz élet itt mindenkié, de a gyerekek már-már gyermeki önfeledtséggel élik meg, ami persze csak látszat, valójában régen láttunk náluk koravénebb figurákat még dokudrámákban is. De az biztos, hogy amit a világnak és Dávidnak mutatnak, azt önfeledten mutatják: nagyzolnak, vagánykodnak, az élet királyainak tüntetnék fel magukat. Tudjuk régen, a kamerát is át lehet verni, hát még egy vagy két filmrendezőt, de nem nekik, hiszen még csak gyerekek. S e gyerekek közül elég gyorsan kiemelkedik a nyolc-kilenc éves forma Sanyi, megúszik, elhagyja a többit, s a film abszolút főszereplője lesz. Eleven, bájos és minden szava pont olyan mocskos, mint a keze, az arca, a ruhája.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.