Dokumentumfilm

Hagytuk, hogy így legyen

Mikulán Dávid – Révész Bálint: Kix

  • - turcsányi -
  • 2024. november 6.

Kritika

Nagyon közel megyünk. Talán túl közel is. A komfortérzetünk szempontjából biztosan túl közel, bár a dokumentumfilm műfaja nem a komfortérzetünk karbantartására lett kitalálva, hanem azért, hogy felrázzon. Ez játékszabály, ám mégis kérdéses, hogy mennyiben kárhoztatható bárki is, aki nem rendel felrázást.

Mikulán Dávid a tízes évek elejétől tán épp egy tucat évet szánt rá, Révész Bálint úgy fél távnál szállt be – mindez meg is látszik a filmen. A szárnyait éppen csak próbálgató filmművész még iskoláskorában gördeszkán járta a fővárost, és vette, amit látott – jobbára a járdát. Az előtte-alatta futó járdát, s a talaj menti regisztereket, így olykor belefért a képbe néhány hátát ültében házfalnak vető nyomorult is, szó szerint az utca emberei. Rossz nézni. Nem csak a nyomort, de a vásznat is, a zsöllye egy száguldó hullámvasút. Odüsszeiájának egyik állomásán Mikulán különös szirénekbe botlik, Boráros téri utcakölyköket szed fel: nem tudnak ellenállni egymásnak. Innentől nem csak nézni rossz, hallgatni is: a film hőseiként elénk lépő kisgyerekek (még kiskamasznak sem nevezhető U10-es korosztály) nem nagyon tudnak beszélni: sem artikulálni, sem fogalmazni. A szikra mégis lángra kap, Mikulán (a filmbéli Dávid) nem tudja levenni a kameráját a gyerekekről, a gyerekek pedig a szemüket a kameráról, illetve a művészpalánta skateboardjáról. Az első találkozásból azonmód családlátogatás lesz, s a szocio-horror folytatódik, 28 négyzetméteres szociális bérlakás, 6 ember, 3 generáció, 1 ágy, málló csempe, málló életek. Anyu dolgozik, apu is elvan valahol, csak a nagyi motoz az ajtó előtt, a gyerekek egész nap az utcán. Nehéz élet itt mindenkié, de a gyerekek már-már gyermeki önfeledtséggel élik meg, ami persze csak látszat, valójában régen láttunk náluk koravénebb figurákat még dokudrámákban is. De az biztos, hogy amit a világnak és Dávidnak mutatnak, azt önfeledten mutatják: nagyzolnak, vagánykodnak, az élet királyainak tüntetnék fel magukat. Tudjuk régen, a kamerát is át lehet verni, hát még egy vagy két filmrendezőt, de nem nekik, hiszen még csak gyerekek. S e gyerekek közül elég gyorsan kiemelkedik a nyolc-kilenc éves forma Sanyi, megúszik, elhagyja a többit, s a film abszolút főszereplője lesz. Eleven, bájos és minden szava pont olyan mocskos, mint a keze, az arca, a ruhája.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.