Dokumentumfilm

Hagytuk, hogy így legyen

Mikulán Dávid – Révész Bálint: Kix

  • - turcsányi -
  • 2024. november 6.

Kritika

Nagyon közel megyünk. Talán túl közel is. A komfortérzetünk szempontjából biztosan túl közel, bár a dokumentumfilm műfaja nem a komfortérzetünk karbantartására lett kitalálva, hanem azért, hogy felrázzon. Ez játékszabály, ám mégis kérdéses, hogy mennyiben kárhoztatható bárki is, aki nem rendel felrázást.

Mikulán Dávid a tízes évek elejétől tán épp egy tucat évet szánt rá, Révész Bálint úgy fél távnál szállt be – mindez meg is látszik a filmen. A szárnyait éppen csak próbálgató filmművész még iskoláskorában gördeszkán járta a fővárost, és vette, amit látott – jobbára a járdát. Az előtte-alatta futó járdát, s a talaj menti regisztereket, így olykor belefért a képbe néhány hátát ültében házfalnak vető nyomorult is, szó szerint az utca emberei. Rossz nézni. Nem csak a nyomort, de a vásznat is, a zsöllye egy száguldó hullámvasút. Odüsszeiájának egyik állomásán Mikulán különös szirénekbe botlik, Boráros téri utcakölyköket szed fel: nem tudnak ellenállni egymásnak. Innentől nem csak nézni rossz, hallgatni is: a film hőseiként elénk lépő kisgyerekek (még kiskamasznak sem nevezhető U10-es korosztály) nem nagyon tudnak beszélni: sem artikulálni, sem fogalmazni. A szikra mégis lángra kap, Mikulán (a filmbéli Dávid) nem tudja levenni a kameráját a gyerekekről, a gyerekek pedig a szemüket a kameráról, illetve a művészpalánta skateboardjáról. Az első találkozásból azonmód családlátogatás lesz, s a szocio-horror folytatódik, 28 négyzetméteres szociális bérlakás, 6 ember, 3 generáció, 1 ágy, málló csempe, málló életek. Anyu dolgozik, apu is elvan valahol, csak a nagyi motoz az ajtó előtt, a gyerekek egész nap az utcán. Nehéz élet itt mindenkié, de a gyerekek már-már gyermeki önfeledtséggel élik meg, ami persze csak látszat, valójában régen láttunk náluk koravénebb figurákat még dokudrámákban is. De az biztos, hogy amit a világnak és Dávidnak mutatnak, azt önfeledten mutatják: nagyzolnak, vagánykodnak, az élet királyainak tüntetnék fel magukat. Tudjuk régen, a kamerát is át lehet verni, hát még egy vagy két filmrendezőt, de nem nekik, hiszen még csak gyerekek. S e gyerekek közül elég gyorsan kiemelkedik a nyolc-kilenc éves forma Sanyi, megúszik, elhagyja a többit, s a film abszolút főszereplője lesz. Eleven, bájos és minden szava pont olyan mocskos, mint a keze, az arca, a ruhája.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

„A magyarok az internetre menekülnek a valóság elől”

  • Artner Sisso
Szokolai Róbert korábban ifjúsági szakszervezeti vezető volt, jelenleg az Eötvös10 Művelődési Ház kommunikációs vezetője. Arról kérdeztük, milyen lehetőségei vannak a fiataloknak ma Magyarországon, kire és mire számíthatnak, valamint hogyan használják az internetet, a közösségi médiát, és mire mennek vele.

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.