Filmsorozat

Rossz zsaru, rossz zsaru

Miénk a város

Kritika

Már 2002-ben is tudtuk, hogy David Simon örökérvényű történetet írt, de azt nem sejtettük, hogy húsz évvel később is elég lesz csupán lefújnia a port a feldolgozott alapkonfliktusról ahhoz, hogy egy – a Dróthoz felérni ugyan nem képes, de – aktuális sorozatot készíthessen.

A halott amerikai igazságszolgáltatás boncmestere visszatért, és a maga sajátos módján újra pontosan megmutatta, hogy mitől is fordítjuk el tekintetünket, amikor csak legyintünk a politikai vagy a rendőrségi korrupcióra. David Simon és George Pelecanos egy baltimori riporter, Justin Fenton azonos című, valós eseményeken alapuló regényét dolgozta fel, hogy megmutassa, milyen sérüléseket, gócokat és rothadásokat rejt az amerikai „nemzettest”.

Baltimore alig 600 ezer fős városában évente több száz gyilkosságot követnek el, ami makacs foltot ejt a vezetés renoméján. Mit tehet hát az a polgármester, aki kormányzóként szeretne indulni? Megszünteti a bűnözést. Megalakul tehát a Fegyvernyomozati Munkacsoport, élén Wayne Jenkinsszel, a testület elismert, hősies alakjával, aki csapatával gyakorlatilag megszállja az utcákat, és fegyver, valamint drog utáni nyomozásukra hivatkozva terrorban tartja a gyakran ártatlan színes bőrűeket. A hataloméhség belülről rágó féregként eszi át magát a kormányzáson keresztül a végrehajtásig, az ostor pedig – ahogy az lenni szokott – most is a kisemberen csattan.

Hatalmas elvárásokkal kell szembenéznie a Miénk a városnak, a Drót vetette árnyékon túl a széria merész vállalása az nyilván, hogy az utóbbi idők egyik legkényesebb témájára, a Black Lives Matter mozgalomra reflektáljon, reflektorfénybe helyezve Freddie Gray meggyilkolását.

Különösen nehéz, de annál szükségesebb tehát kimondani: a sorozat első (inkább első két) része nemigen ad okot a folytatásra. Rosszul megkomponált, zavaros és kínos színészi játékkal előadott true crime story hatását kelti a pilot, olyan, mintha a kultikus sorozat Wish-ről rendelt változatát látnánk. Viszont a későbbi részekben a széria mintha összeszedné magát, egyre mélyebbre merül a város mocskában, és onnan tudósít a legaljasabb rendőri visszaélésekről. Bár nem teljesen egyértelmű, hogy valóban jobb lesz-e a sorozat, vagy csak olyan magasra emelik a fordulatot az alkotók, hogy a ránk zúduló információk, nevek és idősíkok kuszaságában egyszerűen nem marad kapacitásunk figyelni a hibákra.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.