Az említettek mellé azért még oda lehetne tenni Erlend Loe nevét is, aki a Dopplerben a norvégok náci múltját hasonló humorral dolgozza fel, mint amilyennel Seres kisregényében is találkozunk. Loe regényében Doppler felmond a munkahelyén, és búcsút int a civilizációnak. Az erdőbe költözve egy általa elejtett szarvassal próbál üzletelni, így ismerkedik meg egy Düsseldorf nevű fazonnal, aki úgynevezett németgyerek (vagyis anyja norvég, apja pedig német katona volt), aki egy gigantikus terepasztalt építget, amely azt a pillanatot ábrázolja, amikor az apját lelőtték. Azt tervezi, hogy amikor kész lesz a terepasztallal, magát is megöli.
Seres főhőse, András hasonló Dopplerhez, és hasonló Düsseldorfhoz is. Csak az ő erdeje Auschwitz, és az ő szülei nem németek voltak a második világháború alatt, hanem zsidók, ahogy Seres fogalmaz: bizonyos származásúak. De a hős, ugyanúgy, mint Doppler, hátat fordít a társadalomnak: úgy dönt, hogy a felújításra váró haláltáborban jár utána, hogy mi okozza a lelki bajait. „Önkéntes bezáratásomra azóta gondolok, hogy valahol azt olvastam, a lengyel állam két hónapra le fogja zárni az emlékmúzeum területét, részben azért, hogy lebontsa a magas védőfalat, egyben emléket állítson a pár évvel ezelőtti kormány áldozatainak, de azért is, hogy mindkét tábort felújítsa, restaurálja, amit kell, tehát hogy minden szép legyen, nehogy valaki kellemetlen élménnyel térjen haza.” A könyv legszórakoztatóbb része az, amikor a hős körbejárja a táborokat a turistacsoportokkal. „A svéd neonácik gondosan a szelektívbe dobták az aludobozokat, és amíg a holokauszttagadó David Irving túravezetésére vártak, óvatosan beléptek az egyik progresszív alapítvány által felállított Safe Space feliratú nagy sátorba.” Vagy: „A határon átkelve aztán 130-cal robogunk Hitler minőségi autópályáin rokonságunk még élő tagjai felé.” A könyv teli van ilyen mondatokkal, sűrűk, összetartják a szöveget. Nem csak – már bocsánat – sok helyütt viccesek, de szinte minden szó után megáll és elgondolkodik az ember a világ mai állásáról is. Miközben minduntalan az arcunkra fagy a mosoly.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
