Film

Hiányos lázgörbe

Mr. Saturday Night

Kritika

Robert Stigwoodról (1934–2016) nem mondható el, hogy személyével ne foglalkozott volna kellőképpen a Kádár-kori ifjúsági sajtó.

Az ausztrál származású menedzsert egyszerre mutatták zseniális ötletembernek és kegyetlen kizsákmányolónak, a popipar „agytrösztjének” és divatdiktátorának, aki kizárólag olyan szakelemekkel említhető egy napon, mint Parker ezredes vagy Brian Epstein. De míg az ezredes a mutatványosbódék kegyetlen üzleti modelljével használta ki Elvis Presley-t, Epstein pedig akkor adagolta túl gyógyszerét, amikor fő műve, a Beatles a csúcsra ért, Stigwood hosszú távon bizonyult a leginnovatívabb popszakembernek az 1970-es évek végéig, ráadásul afféle self made manként. (1955-ben hagyta ott Ausztráliát, és telepedett le Londonban.) A hatvanas évek elején az első szintetizátorvarázsló, Joe Meek és pártfogoltjainak útját egyengette, majd Brian Epstein és a Beatles mellett dolgozott, de a Cream és a The Who sikeres menedzselésével vált a brit könnyűzene jelentős alakjává. De a legnagyobb húzása az volt, hogy pacsirta képességű honfitársaiból, a Gibb fivérekből a pszichedelikus rock fénykorában is képes volt sztárt faragni – a Bee Geest 1967–1968-ban le sem lehetett vakarni a slágerlistákról.

Arra viszont a legmerészebb álmukban nem gondolhattak sem a Bee Gees tagjai, sem Robert Stigwood, hogy e világsiker konkrétan eltörpül ahhoz a tíz évvel későbbi őrülethez képest, amely már a születése idején is önmaga paródiájának tűnt, mégis az egész világ leborult előtte. Ez pedig nem volt más, mint a Szombat esti láz című film, amely nemcsak a főszereplő John Travolta, de a Gibb testvérek mennybemenetelét is jelentette – természetesen diszkóritmusban. A produkció semmihez sem mérhető kasszasiker lett 1977–1978-ban; a filmzenét tartalmazó dupla album később minden idők egyik legnagyobb, 40 milliós példányszámú lemezének bizonyult, a 3,5 millió dollárból forgatott film pedig 237 millió dollárt hozott. Mindez Stigwood számára akkora haszonnal járt, hogy még az olyan, pár évvel korábban világhíressé vált színházi és filmes produkcióit is elhomályosította, mint a Hair vagy a Jézus Krisztus Szupersztár.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.