Könyv

Ösvény az Akadémiáig

Romsics Ignác: Hetven év. Egotörténelem 1951–2021 (1. kötet, 1951–1985)

Kritika

Nemrég felvetődött egy történészkonferencián, itt az ideje, hogy az idősebb kollégák megírják az emlékirataikat, vagy készüljenek velük interjúk arról, ahogy a történetírást a rendszerváltás előtt művelni lehetett.

Hogyan lehetett valakiből történész, milyen informális hatások alakították az egyéni karrierutakat, és milyen csatornákon keresztül ellenőrizték a történészeket, mit lehetett és mit nem? Mindez nem csupán tudománytörténeti vagy historiográfiai szempontból lenne fontos. Az egyéni karrierívek társadalomtörténeti jelentőséggel is bírhatnak – ahogy ezt Romsics Ignác emlékiratainak idén megjelent első kötete is mutatja.

Az 1951-ben született Romsics nem szokványos önéletrajzot vagy visszaemlékezést akart írni, hanem „olyan szociográfiai leírásokkal gazdagított éntörténetet, amely alulnézetből, egy szülőfalujából kiszakadt s az értelmiségivé válás egymásra épülő stációin felfelé törekvő fiatalember perspektívájából mutatja be az ötvenes évek »szűrt levegőjét« és a Kádár-korszak »fellazult világát« egészen az 1980-as évek közepéig”. A végeredmény pedig valóban nem hagyományos visszaemlékezés lett, Romsics ugyanis életének eseményeit és a saját szubjektív emlékeit is tágabb kontextusba helyezi. Saját bevallása szerint elsősorban az emlékezetére hagyatkozott, ám minden életeseményt korabeli forrásokkal támaszt alá, legyen szó akár egykori olvasónaplóiról, akár az iskolai archívumokban fennmaradt dokumentumokról. Romsics ráadásul olyan tárgyilagos hangot üt meg, amelyben az egyes személyesebb megjegyzések alkalmanként furán is hatnak, összességében viszont azt erősíti az olvasóban, hogy a neves történész ugyanolyan forráskritikával közelít a saját életéhez is, mint minden kutatási tárgyához.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.