Hogyan lehetett valakiből történész, milyen informális hatások alakították az egyéni karrierutakat, és milyen csatornákon keresztül ellenőrizték a történészeket, mit lehetett és mit nem? Mindez nem csupán tudománytörténeti vagy historiográfiai szempontból lenne fontos. Az egyéni karrierívek társadalomtörténeti jelentőséggel is bírhatnak – ahogy ezt Romsics Ignác emlékiratainak idén megjelent első kötete is mutatja.
Az 1951-ben született Romsics nem szokványos önéletrajzot vagy visszaemlékezést akart írni, hanem „olyan szociográfiai leírásokkal gazdagított éntörténetet, amely alulnézetből, egy szülőfalujából kiszakadt s az értelmiségivé válás egymásra épülő stációin felfelé törekvő fiatalember perspektívájából mutatja be az ötvenes évek »szűrt levegőjét« és a Kádár-korszak »fellazult világát« egészen az 1980-as évek közepéig”. A végeredmény pedig valóban nem hagyományos visszaemlékezés lett, Romsics ugyanis életének eseményeit és a saját szubjektív emlékeit is tágabb kontextusba helyezi. Saját bevallása szerint elsősorban az emlékezetére hagyatkozott, ám minden életeseményt korabeli forrásokkal támaszt alá, legyen szó akár egykori olvasónaplóiról, akár az iskolai archívumokban fennmaradt dokumentumokról. Romsics ráadásul olyan tárgyilagos hangot üt meg, amelyben az egyes személyesebb megjegyzések alkalmanként furán is hatnak, összességében viszont azt erősíti az olvasóban, hogy a neves történész ugyanolyan forráskritikával közelít a saját életéhez is, mint minden kutatási tárgyához.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
