Izgalmasabb lett a gitárhangzás, rendkívüli mértékben javult a dalszerzői teljesítmény, és annyira egyedivé vált a hangvétel, hogy az oxfordi zenekar teljes mértékben a saját jogán, az akkoriban tetőző britpop-hullámtól függetlenül vált sztárcsapattá.
Ezután természetesen megnőttek az elvárások a Radioheaddel kapcsolatban, és sokan várták kíváncsian a folytatást, a továbblépést. A zenészek első körben a saját kis ministúdiójukban kezdtek el dolgozni, ami lényegében egy átalakított fészer volt. Három-négy dalt már itt fejeztek be, de közben érezték, hogy inspirálóbb közegre van szükségük. Kibérelték hát Jane Seymour színésznő 15. századi vidéki kastélyát Bath mellett, ráadásul 100 ezer font előleget is kaptak a kiadójuktól, az EMI-tól – a mai lemezipari viszonyok közepette elképzelhetetlen az efféle gesztus. Thom Yorke-ék sok zenét is hallgattak ihletőül: késői Beatlest, Miles Davist, triphopot, DJ Shadow-t, Beach Boyst, Morriconét, Scott Walkert, Pixiest, krautrockot, R.E.M.-et, valamint Pink Floydot. A végeredményt hallva pedig többen is már a Floydhoz kezdték hasonlítani a Radioheadet, amit Jonny Greenwood gitáros intézett el annyival, hogy tőlük csak az 1971-es Meddle című lemezt szereti.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
