Rádió

Interkontinentális csók

Újra együtt a Bumeráng csapata

Kritika

A történelem nem mindig a minőség diadaláról szól, a népszerűség pedig még annál is kevésbé. Márpedig akárhonnan nézzük is, a magyar rádiózás történetének kitörölhetetlen eleme, hogy a rendszerváltás utáni évtizedek legkedveltebb műsorait különböző csatornákon és különféle neveken ugyanaz a csapat jegyzi.

Ha minden igaz, e sikertörténet 1996-ban kezdődött, bár ha léteznének a korszakot kutató rádiótörténészek, bizonnyal kimutatnák az előzményeket is. Mi most fogadjuk el, hogy 96-ban indult a Danubius Cappuccino Tripla, vagy egyszerűbben a „kapuccsínó” Bochkor Gáborral és Boros Lajossal. Három évvel később állandó tagként csatlakozott a csapathoz az addig visszatérő vendégként foglalkoztatott Voga János, és a trió a Sláger Rádión indította be a Bumeráng című produkciót. A végső, 2012-es műsorzárlatig nem akadt népszerűbb produkció nemcsak a reggeli, de akármelyik másik műsorsávban sem. Bocsi, Vogci és Lali király pedig az ország ünnepelt showmanjeivé váltak, és vagy sajnáljuk, vagy sem, de máig tartóan meghatározták a hazai műsorvezetői stílus fősodrát. Az a gurgulázva röhögő, egymás szavába vágó, semmiségekről hosszan locsogó attitűd, amelyet ma nagy sikerrel visz tovább Harsányi Leventétől Sebestyén Balázsig oly sok napindító szakember, egyértelműen a bumerángos csapattól eredeztethető. Mondhatni, a mai magyar kereskedelmi rádiósok mind Bocskorék köpönyegéből bújtak elő.

Azóta a trió útjai szétváltak, és a tagok igencsak különböző irányokba indultak el. A nagy pillanat tehát, vagyis a formáció újbóli összeállása nem csak a közös múltról, de az azóta eltelt időről is látleletet ad majd, gondolhattuk előzetesen, és ebben nem is kellett csalatkoznunk. A bombasztikus újraegyesülésnek meglehetősen földhözragadt oka volt. Bochkor aktuális reggeli műsorának, a Retro Rádión futó, nemes egyszerűséggel Bochkornak (olykor Bchkr-nak) nevezett produkciónak nyári szabadságra ment a műsorvezetőtársa, Lovász László (nem a matematikus). Pótlását egy hétig beugró műsorvezetőkkel oldották meg, így került mikrofon mögé Vályi István autós újságíró, Risztov Éva úszó, Szabó Győző színész, illetve Kabát Péter korábbi labdarúgó is. A nagy dobásra péntekig kellett várni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.