Színház

Japánban

Misima Jukio: Az elcserélt legyezők; A világítótorony; Ízletes méreg; Az égő ház

Kritika

A japánok sokszor már-már megszállottan törekednek a harmóniára. Ennek a kiegyensúlyozottságot hajszoló ellentmondásnak ékes bizonyítéka a 20. századi japán irodalom kiemelkedő alakjának, az alig 45 évesen rituális öngyilkosságot elkövető Misima Jukiónak e négy egyfelvonásos darabja, és sajnos az élete is.

Az elcserélt legyezőkben az után, hogy egy szerelmespár legyezőt cserél a gésaházban, elkezdődik a téboly. A pár nő tagját kiváltja egy szerelmes festőnő, hogy aztán együtt éljék beteljesületlen vágyakkal teli hétköznapjaikat. „Én nem várok semmit”, panaszolja Dzsicuko, a festőnő. Az egykori gésa a vasúti peron egyik padján, az őrülettel határos módon várja vissza a férfit. A reménytelenség élteti a két nőt, a fenntartása érdekében bármire képesek. Még arra is, hogy az őrült lány „ne ismerje fel” az őt felkutató legyezős férfit. A második darabból, A világítótoronyból derül ki, hogy akik mégis eljutnak a párkapcsolatig, azoknak is megvan a maguk baja; a szerelem és az őrület őket sem kíméli. A viszonyok törékenyek: éppen csak sikerül a korábbi feleség helyére újat találni, már­is küszöbön az újabb katasztrófa. „Őrültek vagytok mind”, mondja ki a nyilvánvalót Maszako, a nagylány. Aki az üzletben akar érvényesülni (Ízletes méreg), azt a butaság temeti maga alá, aki stabil családot szeretne, annak a megszokás megy az agyára. „Én már születésemkor beleuntam az életbe”, nyafogja az unatkozó feleség, mielőtt rájuk ég a házuk.

Az égő ház utolsó percei jelentik a csúcspontot; a zene ritmikája, a színpadon lévők tüzet utánzó tekergődzése látványos performance-szal zárja le az előadást. De már az első jelenet megcsap, azonnal a kényelmetlen üléseinkbe süppedünk, és csak kapkodjuk fejünket a különböző méretű deszkák változatos ad hoc felhasználásán. A díszlet telitalálat, igazából nincs is. A szerteszét heverő deszkákból képződik meg az aktuális szín. A berendezés másodpercenként változik, új használati tárgyak alakulnak vagy kerülnek ki a képből. A széket, ágyat, eltolható falat, szőnyeget, sőt, még a könyvet is könnyen felismerjük, de vannak imitált tárgyak, amelyek jelentését nem pontosan értjük, csak érezzük. Feladatuk, hogy a légiességet érzékeltessék, ugyanakkor szó szerint is ütős és kényelmetlen a rajta fekve, ülve, állva, lógva, kapaszkodva, csúszva-mászva megfogalmazott gondolat. Nincs egy nyugodt percünk, folyamatos változásban van a színpadi kép.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.