Opera

Gyerekjáték

Monteverdi: Poppea megkoronázása

Kritika

Beleszeretett egy erotikus sátánista könyveket író nőbe, és lemondott érte püspökségéről az ördögűzései révén ismertté vált katalán pap; a Fischer Iván Operatársulat új bemutatójának napján éppenséggel ez a hír jelezte számunkra a szerelem világbíró hatalmát, hogy aztán Monteverdi utolsó operája is ugyanerről meséljen a Müpában.

Ezen a téren ugyanis nincs változás, s ezt jószerint a tételbizonyítás igényességével tárta elénk a Poppea megkoronázása-előadás, amelynek ezúttal két spiritus rectora volt: a karmester-rendező Fischer Iván, valamint a kiskamasz Jakob Geppert által megformált Amore. Kettejük darabindító pacsizása rögvest jelezte e képletet, s egyszersmind azt is, hogy a többnyire nem mutálás előtt álló kisfiúkra kiosztott szerep most működésbe hozza majd a cukiságfaktort. S valóban, a felszabadultan mókázó és kedvesen éneklő dortmundi gyerkőcnek a lehető legtöbb játék jutott, hogy bájával lefegyverezze a közönséget.

Nem mintha erre a kissé túlbiztosított hatásmechanizmusra feltétlenül szükség lett volna, elvégre a sikert már a helyét a pódiumon ingázva váltogató Fischer Iván személye is eleve garantálta. Hiszen neki köszönhettük a manapság oly népszerű, az Opera és a Katona repertoárján egyaránt ott szereplő Poppea zenei szempontból egészen kiemelkedő előadását: a BFZ korhű hangszereken játszó muzsikusaival és külföldről válogatott remek és/vagy nagynevű énekesekkel. Gyönyörködtető plaszticitás, az interpretáció könnyed eleganciája, érzéki szépsége és dévaj humora jellemezte ezt a produkciót, csupa olyan különös ismertetőjegy, amelynek említése számos hazai opera-előadás körözési leírásából okkal hiányozna.

A címszerepben Jeanine De Bique részint stílusosan, részint a lehető legszexibb modorban hozta az e világi Vénuszt: szép hangja mellett bizony a leggömbölyűbb testrészét is ámultatta, s ében Oszvald Marika gyanánt még cigánykereket is képes volt vetni a pódiu­mon. A playboy-maffiózónak beállított Nero császár, vagyis a kontratenor Valer Sabadus ugyancsak gusztusosan vetkőztethetőnek mutatkozott, ám a hangja rossz estét jelzett; hogy szimpla fáradtság, alkalmi indiszpozíció vagy tartósabb probléma okán, azt nem merném megtippelni. A kis Geppert melletti legharsányabb sikert a két dajkaszerepben felléptetett buffo-tenor, Stuart Patterson aratta, aki az utolsó szikrát is akkurátusan kicsiholta a nőnek öltözöttség színpadi komikumából csakúgy, mint a librettó egyértelműen kétértelmű poénjaiból.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.