Koncert

Jeges hétfő

Iceage, Arctic Monkeys

Kritika

A dán Iceage azon zenekarok közé tartozik, amelyek a lelkes kritikai fogadtatást igazán sosem tudták népszerűségre váltani. Meglepő döntés volt, hogy a Sziget 2-es számú színpadára tették őket, és nem lendített az ügyükön a délután 5 órás kezdés sem. 

Végül néhány százan azért összegyűltek a Freedome sátorban, skandináv rockerek és pár magyar érdeklődő mellett ránézésre szép számmal voltak véletlenül betévedt, már délután részeg hetijegyesek is.

A 2010-es évek elején a szaksajtó az egekbe magasztalta az Iceage-et, vélhetően a kritikusok is megörültek, hogy végre itt egy fiatal európai banda, amely izgalmas punkzenét játszik. A két első, 30 percnél is rövidebb Iceage-lemez lehengerlő, indusztriális punkzenei alapokat vegyített Elias Bender Rønnenfelt frontember kántálásszerű énekével. Az egésznek olyan hatása volt, mint egy kitörés szélén táncoló vulkán, ami sosem tör ki. A 2014-es Plowing Into the Field of Love-on jelentősen visszavettek a zúzásból, de ha lehet, ez csak még jobban kiemelte a zene és az ének közti termékeny disszonanciát, amelynek termékeny volta azért jellemzően csak a számok sokadik meghallgatása után ütközött ki. Ezt követően az Iceage többéves szünetet tartott, Rønnenfelt a szólóprojektjére koncentrált, én pedig elvesztettem szem elől a zenekart. Csak miután bejelentették őket Sziget-fellépőként, akkor eszméltem rá, hogy azóta két új lemezzel is jelentkeztek, amelyek ugyan továbbra sem vádolhatók a tömegigények előtti meghajlással, de a korábbi munkáikhoz képest kifejezetten dallamosak lettek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.