Végül néhány százan azért összegyűltek a Freedome sátorban, skandináv rockerek és pár magyar érdeklődő mellett ránézésre szép számmal voltak véletlenül betévedt, már délután részeg hetijegyesek is.
A 2010-es évek elején a szaksajtó az egekbe magasztalta az Iceage-et, vélhetően a kritikusok is megörültek, hogy végre itt egy fiatal európai banda, amely izgalmas punkzenét játszik. A két első, 30 percnél is rövidebb Iceage-lemez lehengerlő, indusztriális punkzenei alapokat vegyített Elias Bender Rønnenfelt frontember kántálásszerű énekével. Az egésznek olyan hatása volt, mint egy kitörés szélén táncoló vulkán, ami sosem tör ki. A 2014-es Plowing Into the Field of Love-on jelentősen visszavettek a zúzásból, de ha lehet, ez csak még jobban kiemelte a zene és az ének közti termékeny disszonanciát, amelynek termékeny volta azért jellemzően csak a számok sokadik meghallgatása után ütközött ki. Ezt követően az Iceage többéves szünetet tartott, Rønnenfelt a szólóprojektjére koncentrált, én pedig elvesztettem szem elől a zenekart. Csak miután bejelentették őket Sziget-fellépőként, akkor eszméltem rá, hogy azóta két új lemezzel is jelentkeztek, amelyek ugyan továbbra sem vádolhatók a tömegigények előtti meghajlással, de a korábbi munkáikhoz képest kifejezetten dallamosak lettek.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
