Orfű továbbra is az egyik legjobb fesztiválhelyszín, ha nem a legjobb. Szép fekvése van, nincs nagy tömeg, barátságos áron lehet ételhez-italhoz jutni, készpénzt is elfogadnak, és még lakossági tuc-tuc zenét sem kell túlüvölteni a rendelésnél, mivel itt csak a színpadokról árad zene.
Noha manapság 70–80 fős szimfonikus zenekaroktól halljuk Brahms szimfóniáit, a maguk idejében kisebb erők szólaltatták meg ezeket a remekműveket. Az I. szimfónia őspremierjén muzsikáló karlsruhei együttes mindössze 49 főt számlált, a meiningeni udvari zenekar, amely a szerző vezényletével mutatta be a négyes számút, 48-at.
Bár a múltban kétségtelenül voltak akár több évtizedes késések is a nyugati sémák és témák honosítását illetően, amikor a nagyvilág néhány éve elérkezett a szülők és gyermekeik közötti traumák feldolgozásához, nem haboztunk szinte azonnal csatlakozni (végre egy trend, amelyben rengeteg gyakorlatunk és felhalmozott anyagunk van).
Előszeretettel nevezik Jordan Peele filmjeit poszthorroroknak, amelyek célja nem csupán a zsigeri hatáskeltés (illetve nem annak megszokott formája), hanem a mélyebb társadalmi feszültségek feltárása (ez csak egy megközelítő definíció, épp mostanában uralta el az internetet a megnevezés pontos körülhatárolása feletti vita).
Az 1928-as születésű Márkus Anna több munkáját is megtalálhatjuk ugyan magyar és nemzetközi közgyűjteményekben, életművének rétegzettsége és sokszínűsége kevéssé ismert. Míg a szentendrei Ferenczy Múzeum épp egy retrospektív tárlaton mutatja be a munkáit, a Kisterem Galéria a hatvanas évektől Párizsban élő művész oeuvre-jéből két műcsoportot emel ki: a hetvenes években készült olaj/papír munkákat és a kilencvenes években készített reliefeket.
„Cuffy Lambkin, az Öt Cél Baptista Gyülekezet diakónusa 1969-ben, egy felhős szeptemberi napon lett halálra ítélt ember. Azon a napon történt, hogy az öreg diakónus, akit a barátai csak Sportzakóként ismertek, kimasírozott a Brooklyn déli részén fekvő Causeway-telep központi terére, egy özönvíz előtti 38-as Coltot nyomott egy Deems Clemens nevű tizenkilenc éves drogdíler képébe, és meghúzta a ravaszt.”
Egy regény úgy is lehet kiszámíthatatlan, ha minden szereplője valóságos személy. Az építésznő egyik, 17. századi történetszálában szakadatlanul festenek, írnak, építenek szent meggyőződéssel. A másik, 19. századi szálnak a köztársaság szabadságháborúja, az öldöklés a fő eseménye.
Az idei Sziget Fesztivált sok kritika érte, amiért számos európai és amerikai fesztivállal ellentétben nem tiltotta ki az orosz zenészeket a fellépők közül. Az augusztus 15-én délután fellépő Alina Pas, napjaink egyik legnépszerűbb ukrán előadója többek között ez ellen és Orbán Viktor Vlagyimir Putyinhoz fűződő barátsága ellen lépett fel, amikor az Európa Színpadon széttépte a két ország vezetőjének közös fotóját.
A dán Iceage azon zenekarok közé tartozik, amelyek a lelkes kritikai fogadtatást igazán sosem tudták népszerűségre váltani. Meglepő döntés volt, hogy a Sziget 2-es számú színpadára tették őket, és nem lendített az ügyükön a délután 5 órás kezdés sem.
Vannak könyvek, amelyek adaptációjával Hollywood hosszú-hosszú ideig birkózik, és vannak az Ahol a folyami rákok énekelnek típusú bestsellerek, amelyeknek aláírt filmjogain hamarabb szárad meg a tinta, mint ahogy az első kiadás kikerül a boltok kirakatába.
Ha van könyv, amelyet érdemes elolvasni az ukrajnai orosz agresszió megértéséhez, az Belton két éve megjelent és immár magyarul is olvasható munkája. A londoni oknyomozó újságíró vaskos kötetté nőtt sztorijából ugyanis világosan kiderül, hogyan építette és tőkésítette fel magát a jelenlegi, Putyin és ex-KGB-s elvtársai vezette új orosz birodalmi elit.
A két évvel ezelőtt, 93 éves korában elhunyt feminista ügyvéd, író és politikus, Gisèle Halimi méltatlanul ismeretlen hazánkban. Éppen ezért különösen örvendetes, hogy megjelent magyarul is a halála évében rögzített interjúja, hosszú, küzdelmes és eredményes életútjának az összegzése.
