Minden musical megérdemli a nagyrabecsülésünket, amelyben a természet lágy ölén andalgó lány és fiú, miközben a szívüket perzselő szerelemről adnak tanúbizonyságot egymásnak a „We love each other so much” (számukra) megunhatatlan ismételgetésével, egyszer csak eljutnak a „counterintuitive, baby” (magyarul talán: „az intuícióval ellentétes, baby”) sor kiénekléséig.
Pilinszky 1971-ben látta A süket pillantása című előadást, ettől fogva színházi gondolkodását alapjaiban határozta meg Robert Wilson, akinek a színházában egyenesen a művészet kulcsát látta, s nagyságát Shakespeare-hez, Homéroszhoz, Bachhoz hasonlította.
Irodalmi példák is igazolják, hogy az álmatlanság gyilkos indulatot kelthet. Eszünkbe juthat rögtön Csehov hátborzongató novellája, az Aludni szeretnék, amelyben a kitaszított, embertelenül tartott kis cselédlány megfojtja a gondjaira bízott csecsemőt.
A francia művész (1839–1906) életében csak a kollégái és a barátai (például Zola) szemében számított etalonnak. Amikor 1874-ben megrendezték az impresszionisták első nagy kiállítását, a korabeli „műértőt”, Albert Wolfot sokkolta a tárlat: „A látogató gyanútlanul belép, és rémült szeme elé iszonyú színjáték tárul. Öt vagy hat elmebajos, köztük egy nő, adott itt találkát egymásnak.”
Franzent a 2001-ben megjelent, National Book Awarddal díjazott Javítások óta kritikusok és olvasók egyértelműen a kortárs amerikai próza egyik legnagyobbjaként emlegetik. Most megjelent hatodik regénye, a Keresztutak a majdani, A Key to All Mythologies (Minden mitológiák kulcsa) című – George Eliot Middlemarchára utaló – trilógia nyitó darabja. A tervezett trilógia egy középnyugati család három nemzedékének történetét meséli el a vietnami háborútól napjainkig.
Vannak olyan figurái az irodalmi életnek, akikről azt szoktuk mondani, hogy mindenkit ismernek és mindent olvastak.
„A plakátot epigrammának tekinti, mivel általa is egy gondolatot kell rövid, csattanós formában kifejezni. Ő ezt szimbólumok segítségével, a kétdimenziós kép statikusságának megbontásával és a téma »megfeszítésével« éri el.”
Nem mondhatni, hogy kapkodva épülne ez a költői életmű: a szerző több mint egy évtizeddel ezelőtt jelentkezett legutóbb verseskötettel, akkor éppen húsz évvel a debütáló anyaga után. És ha mindehhez hozzávesszük, hogy a középső, 2009-es kötete, a Tiszta sor gyakorlatilag csak egy ciklus erejéig tartalmazott új verseket, tehát az az 1992-ben JAK-füzetként megjelent Műnégert is tartalmazta, még érdekesebbnek tűnik ez az új gyűjtemény.
Ungváry Krisztián: Budapest ostroma című munkájának legfrissebb kiadásából az ostrom számos vonatkozásáról tudhatunk meg többet.
Jane Campion hosszan megpihent legutóbbi rendezése, a 2009-es, Keats életéről szóló Fényes csillag után, azóta csak egy remek krimisorozatot, A tó tükrét láthattuk tőle.
Milyen kapcsolat van egy széndarab és egy tájkép, vagy a „szabálytalanul” szabályos mértani test és egy karkörzés között? Mire (vagy kire) utal a kiállítás címe? Miért fontos a hetes szám?
A zseni a polgári életben örök vesztes, akinek talán szüksége is van ezekre a vereségekre. A művészetpszichológia érdekes kérdése lehetne, hogy a vásott romantikus közhelyek közül vajha miért épp ez maradt oly kedves mindmáig a 19. század gyermekded ábrándjait zordan elvető és rendre kifigurázó színházi alkotók számára.
„Egy elkövetkező nemzedéknek, akik remélhetőleg szerencsésebbek és bölcsebbek lesznek, mint mi voltunk” – indul a harminc év történetfilozófiai, eszmetörténeti és politikai írásait összegyűjtő kötet. Gyurgyák nem változtatott az eredeti szövegeken, összeállításuk mégis politikai tett: a szerző hitvallást tesz, amelytől az ország sorsának jobbra fordulását várja. Ez a hitvallás egy angolszász típusú konzervativizmusé, amely, mint Gyurgyák maga mondja, elveszített lehetőség volt a magyar történelemben, különösen a rendszerváltás után.
Nem sikerült leváltani a féldiktatórikus rendszer kormányát, így a kötelező sorkatonai szolgálat bevezetését sem tudtuk megakadályozni: nem nyertünk a ProTest – Út a forradalomhoz című színházi társasjátékban. De ez talán mellékes is, mert itt az út volt a fontos, a viták, a közös gondolkodás, a billegés a cselekvés képességének eufóriája és a tehetetlenség letargiája között.
