Tévésorozat

Kis Sakál a nagy Duna mentiben

A Sakál napja

  • - turcsányi -
  • 2024. december 17.

Kritika

Régen minden rosszabb volt, kivéve A Sakál napját – mondhatnánk, de piszkosul igazságtalanok lennénk.

Fred Zinnemann 1973-as remekművének ambícióit, azt tudniillik, hogy hova teszi a lécet, nyilván merő képtelenség elvárni egy több mint ötven évvel később készült és valamilyen alig is magyarázható okból 10 részesre kifaragott kisképernyős sorozattól. De ez csak a dolog szebbik, megengedőbb fele, mert az is tény, hogy aki ezzel a címmel veselkedik bárminek is, annak megkerülhetetlenül szembe kell néznie az alapművel. S nem is annyira Frederick Forsyth regényével, mint amennyire Zinnemann filmjével, amely úgy szerfelett hűséges adaptáció, hogy tagadhatatlanul túlnő eredetijén. Magyarul, Zinnemann filmje sokkal jobb film, mint Forsyth amúgy letehetetlenül kalandos és izgalmas regénye, még ha ennek akkor sem kéne evidensnek lennie, hogy ha tudjuk, hogy Zinnemann a Délidőt meg az Egy ember az örökkévalóságnak című filmet rendezte (hogy a Most és mindörökkét már ne is említsük), míg viszont Forsyth Az Odessa-ügyiratot, meg mondjuk A háború kutyáit írta még.

S nem is lehet Ronan Bennettnek és mai alkotótársainak a szemükre vetni, hogy ne néztek volna farkasszemet a szörnyeteggel, de még azt sem, hogy ne gondoltak volna valamit (valami okosat) felőle, ahogyan azt sem, hogy ne vágnák biztos kézzel korunk követelményeit. Ám attól nem szabadulhattak, hogy a régiséghez képest határozzák meg saját pozíciójukat.

A Sakál napja című regény 1971-ben jelent meg, abban az évben, amikor meghalt Charles de Gaulle. S ugyebár arról szól, hogy 1963-ban az OAS (az algériai háború veterán tisztjeinek francia terrorszervezete, kábé) a sok korábbi kudarcos kísérlet után a földgolyó legprofibb bérgyilkosát küldi rá a nagy orrú elnök-tábornokra. A döntő kérdés pedig nem más, hogy vajon sikerül-e neki. Amikor kézbe vette tehát a nyájas olvasó a könyvet, pontosan tudnia kellett, hogy mi lesz a vége. Amikor pedig jegyet váltott a mozira, kétszeresen is tudnia kellett, s izgult a nép még akkor is, amikor az ifjú Philippe Léotard és a zseniális Michael Lonsdale rárontottak az ablaknál a puskájával veszkődő Edward Foxra.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.