Tévésorozat

Kis Sakál a nagy Duna mentiben

A Sakál napja

  • - turcsányi -
  • 2024. december 17.

Kritika

Régen minden rosszabb volt, kivéve A Sakál napját – mondhatnánk, de piszkosul igazságtalanok lennénk.

Fred Zinnemann 1973-as remekművének ambícióit, azt tudniillik, hogy hova teszi a lécet, nyilván merő képtelenség elvárni egy több mint ötven évvel később készült és valamilyen alig is magyarázható okból 10 részesre kifaragott kisképernyős sorozattól. De ez csak a dolog szebbik, megengedőbb fele, mert az is tény, hogy aki ezzel a címmel veselkedik bárminek is, annak megkerülhetetlenül szembe kell néznie az alapművel. S nem is annyira Frederick Forsyth regényével, mint amennyire Zinnemann filmjével, amely úgy szerfelett hűséges adaptáció, hogy tagadhatatlanul túlnő eredetijén. Magyarul, Zinnemann filmje sokkal jobb film, mint Forsyth amúgy letehetetlenül kalandos és izgalmas regénye, még ha ennek akkor sem kéne evidensnek lennie, hogy ha tudjuk, hogy Zinnemann a Délidőt meg az Egy ember az örökkévalóságnak című filmet rendezte (hogy a Most és mindörökkét már ne is említsük), míg viszont Forsyth Az Odessa-ügyiratot, meg mondjuk A háború kutyáit írta még.

S nem is lehet Ronan Bennettnek és mai alkotótársainak a szemükre vetni, hogy ne néztek volna farkasszemet a szörnyeteggel, de még azt sem, hogy ne gondoltak volna valamit (valami okosat) felőle, ahogyan azt sem, hogy ne vágnák biztos kézzel korunk követelményeit. Ám attól nem szabadulhattak, hogy a régiséghez képest határozzák meg saját pozíciójukat.

A Sakál napja című regény 1971-ben jelent meg, abban az évben, amikor meghalt Charles de Gaulle. S ugyebár arról szól, hogy 1963-ban az OAS (az algériai háború veterán tisztjeinek francia terrorszervezete, kábé) a sok korábbi kudarcos kísérlet után a földgolyó legprofibb bérgyilkosát küldi rá a nagy orrú elnök-tábornokra. A döntő kérdés pedig nem más, hogy vajon sikerül-e neki. Amikor kézbe vette tehát a nyájas olvasó a könyvet, pontosan tudnia kellett, hogy mi lesz a vége. Amikor pedig jegyet váltott a mozira, kétszeresen is tudnia kellett, s izgult a nép még akkor is, amikor az ifjú Philippe Léotard és a zseniális Michael Lonsdale rárontottak az ablaknál a puskájával veszkődő Edward Foxra.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.