Színház

Kit hívnál fel először?

Legközelebbi ember

Kritika

Hajdu Szabolcs remek drámaíró. Alapvetően film- és színházi rendezőként szoktuk őt számon tartani, pedig írói tudása legalább ilyen fontos az alkotásaiban, ahogy ebben a darabjában is, ahol még a tőle megszokottnál is banálisabb helyzeteket ír meg, rendkívül érzékenyen.

Az előadás a Hajdu és társulata, a Látókép Ensemble által közösen megtalált minimalista, kamaraszínházi formát viszi tovább. De hiába ismerjük a formát, az előadásból kibontakozó világ számtalan meglepetést tartogat.

De mi történik egy darabban, amelyben nem történik semmi? Csehovhoz hasonlítani Hajdu Szabolcs drámatrilógiáját (Ernelláék Farkaséknál; Kálmán-nap; Egy százalék indián) evidens párhuzam. Az idő lassan telik, szó szót, mondat mondatot követ, a szereplők látszólag nem beszélgetnek semmiről, illetve sokszor más a szavak jelentése, mint a megszólalások intenciója. Így tudnak egyszerű félmondatok komplett viszonyokat, univerzumokat felépíteni. A Legközelebbi emberben az előadás kezdetén még nem is tudjuk, hogy a Porogi Ádám és a Sodró Eliza játszotta Martin és Elvira milyen viszonyban áll egymással, de egy hétköznapi beszélgetés egy egykor kölcsönadott és vissza nem kapott kétszemélyes sátorról sejteti, milyen kapcsolatban lehet egymással a két szereplő.

A darab különlegessége ugyanakkor az, hogy képes minket folyton bizonytalanságban tartani. A hatásmechanizmus a következő: minden alkalommal, amikor azt hisszük, hogy a hozott előítéleteink alapján megértettünk egy helyzetet – például egy családi veszekedésnél elégedetten megállapítjuk, hogy abban ki a görény és ki a jó fej –, akkor Hajdu csavar egyet, finomabbra hangol kicsit, hogy aztán előkaphassuk máshonnan egy másik prekoncepciónkat, mely szerint a másik szereplőről lesz meg a szintén relevánsnak ható véleményünk. Mindezt persze könnyű kritikusként felfejteni, létrehozni már valószínűleg bonyolultabb, pláne úgy, hogy közben a nézőtéren egyre nagyobb empátiával fordulunk a szereplők esendősége felé.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.