Színház

Kit hívnál fel először?

Legközelebbi ember

Kritika

Hajdu Szabolcs remek drámaíró. Alapvetően film- és színházi rendezőként szoktuk őt számon tartani, pedig írói tudása legalább ilyen fontos az alkotásaiban, ahogy ebben a darabjában is, ahol még a tőle megszokottnál is banálisabb helyzeteket ír meg, rendkívül érzékenyen.

Az előadás a Hajdu és társulata, a Látókép Ensemble által közösen megtalált minimalista, kamaraszínházi formát viszi tovább. De hiába ismerjük a formát, az előadásból kibontakozó világ számtalan meglepetést tartogat.

De mi történik egy darabban, amelyben nem történik semmi? Csehovhoz hasonlítani Hajdu Szabolcs drámatrilógiáját (Ernelláék Farkaséknál; Kálmán-nap; Egy százalék indián) evidens párhuzam. Az idő lassan telik, szó szót, mondat mondatot követ, a szereplők látszólag nem beszélgetnek semmiről, illetve sokszor más a szavak jelentése, mint a megszólalások intenciója. Így tudnak egyszerű félmondatok komplett viszonyokat, univerzumokat felépíteni. A Legközelebbi emberben az előadás kezdetén még nem is tudjuk, hogy a Porogi Ádám és a Sodró Eliza játszotta Martin és Elvira milyen viszonyban áll egymással, de egy hétköznapi beszélgetés egy egykor kölcsönadott és vissza nem kapott kétszemélyes sátorról sejteti, milyen kapcsolatban lehet egymással a két szereplő.

A darab különlegessége ugyanakkor az, hogy képes minket folyton bizonytalanságban tartani. A hatásmechanizmus a következő: minden alkalommal, amikor azt hisszük, hogy a hozott előítéleteink alapján megértettünk egy helyzetet – például egy családi veszekedésnél elégedetten megállapítjuk, hogy abban ki a görény és ki a jó fej –, akkor Hajdu csavar egyet, finomabbra hangol kicsit, hogy aztán előkaphassuk máshonnan egy másik prekoncepciónkat, mely szerint a másik szereplőről lesz meg a szintén relevánsnak ható véleményünk. Mindezt persze könnyű kritikusként felfejteni, létrehozni már valószínűleg bonyolultabb, pláne úgy, hogy közben a nézőtéren egyre nagyobb empátiával fordulunk a szereplők esendősége felé.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.