Az előadás a Hajdu és társulata, a Látókép Ensemble által közösen megtalált minimalista, kamaraszínházi formát viszi tovább. De hiába ismerjük a formát, az előadásból kibontakozó világ számtalan meglepetést tartogat.
De mi történik egy darabban, amelyben nem történik semmi? Csehovhoz hasonlítani Hajdu Szabolcs drámatrilógiáját (Ernelláék Farkaséknál; Kálmán-nap; Egy százalék indián) evidens párhuzam. Az idő lassan telik, szó szót, mondat mondatot követ, a szereplők látszólag nem beszélgetnek semmiről, illetve sokszor más a szavak jelentése, mint a megszólalások intenciója. Így tudnak egyszerű félmondatok komplett viszonyokat, univerzumokat felépíteni. A Legközelebbi emberben az előadás kezdetén még nem is tudjuk, hogy a Porogi Ádám és a Sodró Eliza játszotta Martin és Elvira milyen viszonyban áll egymással, de egy hétköznapi beszélgetés egy egykor kölcsönadott és vissza nem kapott kétszemélyes sátorról sejteti, milyen kapcsolatban lehet egymással a két szereplő.
A darab különlegessége ugyanakkor az, hogy képes minket folyton bizonytalanságban tartani. A hatásmechanizmus a következő: minden alkalommal, amikor azt hisszük, hogy a hozott előítéleteink alapján megértettünk egy helyzetet – például egy családi veszekedésnél elégedetten megállapítjuk, hogy abban ki a görény és ki a jó fej –, akkor Hajdu csavar egyet, finomabbra hangol kicsit, hogy aztán előkaphassuk máshonnan egy másik prekoncepciónkat, mely szerint a másik szereplőről lesz meg a szintén relevánsnak ható véleményünk. Mindezt persze könnyű kritikusként felfejteni, létrehozni már valószínűleg bonyolultabb, pláne úgy, hogy közben a nézőtéren egyre nagyobb empátiával fordulunk a szereplők esendősége felé.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
