Könyv

Könnyű szerep

Rupi Kaur: Otthon test

Kritika

A hazai irodalmárok ingerküszöbét nem érte el az 1992-es születésű kanadai-indiai költőnő magyarra fordított köteteinek megjelenése, holott önmagában az, hogy egy idegen nyelvű lírikusnak egymás után három könyve is napvilágot lát, a fehér hollónál is ritkább.

Az észak-indiai Pandzsábban szikh családba született Kaur mindössze hároméves volt, amikor szüleivel és testvéreivel elhagyták az ázsiai országot, és Kanadába emigráltak. Toronto ázsiai bevándorlók lakta külvárosában, Bramptonban telepedtek le, és meglehetősen szerény körülmények között éltek. Kaur apja kamionsofőrként dolgozott, anyja alkalmi munkákat vállalt, a gyerekek a versekben sokszor felidézett szuterénben tanultak angolul.

Mindez nem puszta kiegészítő adat a szerző irodalmi munkásságának értelmezéséhez. Kaur lírájának lényege, hogy a költői én, és az úgymond természetes személy nem válik el egymástól. A szövegek tematikusan legerősebb vonulata a bevándorló, színes bőrű ázsiai fiatal nő léttapasztalatának feltárása. Ez a szerep mindent felülír, a személyességet is. Előbb szólal meg a nemi szerep, a társadalmi identitás, az etnikai háttér, mint maga a Kaur nevű ember. Ettől a versek beszélőjének pozíciója olyannyira merevvé és kiszámíthatóvá válik, hogy az gyakorlatilag megakadályoz minden elmozdulást. Mintha folyton ugyanazt hallanánk különféle megfogalmazásban, ahogy a legújabb kötetben áll: „a sebeink miatt / kezdtem verseket írni / minden egyes leírt szó / azért született hogy / visszavezessen minket a karjainkba”. De hogy ki az a mi, és ehhez képest micsoda az én, vagy a konkrét vershelyzetben ki ölel kit és miért, nem világos. Illetve túlságosan is az.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.