Az észak-indiai Pandzsábban szikh családba született Kaur mindössze hároméves volt, amikor szüleivel és testvéreivel elhagyták az ázsiai országot, és Kanadába emigráltak. Toronto ázsiai bevándorlók lakta külvárosában, Bramptonban telepedtek le, és meglehetősen szerény körülmények között éltek. Kaur apja kamionsofőrként dolgozott, anyja alkalmi munkákat vállalt, a gyerekek a versekben sokszor felidézett szuterénben tanultak angolul.
Mindez nem puszta kiegészítő adat a szerző irodalmi munkásságának értelmezéséhez. Kaur lírájának lényege, hogy a költői én, és az úgymond természetes személy nem válik el egymástól. A szövegek tematikusan legerősebb vonulata a bevándorló, színes bőrű ázsiai fiatal nő léttapasztalatának feltárása. Ez a szerep mindent felülír, a személyességet is. Előbb szólal meg a nemi szerep, a társadalmi identitás, az etnikai háttér, mint maga a Kaur nevű ember. Ettől a versek beszélőjének pozíciója olyannyira merevvé és kiszámíthatóvá válik, hogy az gyakorlatilag megakadályoz minden elmozdulást. Mintha folyton ugyanazt hallanánk különféle megfogalmazásban, ahogy a legújabb kötetben áll: „a sebeink miatt / kezdtem verseket írni / minden egyes leírt szó / azért született hogy / visszavezessen minket a karjainkba”. De hogy ki az a mi, és ehhez képest micsoda az én, vagy a konkrét vershelyzetben ki ölel kit és miért, nem világos. Illetve túlságosan is az.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
