Korszerűtlen elmélkedések

José Saramago: Festészeti és szépírási kézikönyv

„Valószínűleg nem vagyok regényíró; valószínűleg olyan esszéíró vagyok, akinek regényeket kell írnia, mert esszét írni nem tud”, nyilatkozta egyszer a portugál José Saramago. Magyarul eddig hiányzó regényét, a Festészeti és szépírási kézikönyvet kézbe véve pedig minden eddiginél jobban mögé láthatunk e Nobel-díjasként azért álszerénynek ható kijelentés miértjének.

Az eredetileg 1977-ben megjelent kötet ugyanis nem árul zsákbamacskát: alcíme Ensaio de Romance, ami, miként Urbán Bálint is felhívja rá a figyelmet, „egyszerre olvasható esszéregénynek, regénykísérletnek vagy akár próbaregénynek” – s valóban, mindhárom értelmezés igen találó.

A regény főhőse, a saját középszerűségétől megcsömörlött, már nevével is jelentéktelenséget sugalló H. (a portugál nyelvben néma betű) úgy ébred öntudatra a Salazar-diktatúra utolsó perceiben, hogy egyszerre válik le unalmas, diktatúrával mélyen összefonódott megrendelői igényeiről (hogy unalmas, de arisztokratikus látszatot keltő akadémikus arcképeket fessen) és magáról a festészetről azzal, hogy írni kezd. Mindez nem teljesen példátlan: mint nemrég magyarul is kiadott verseskötete (!) előszavából kiderül, Pablo Picasso egyszer arról értesítette egy barátját, hogy készen áll „a festészetet, a szobrászatot, a metszeteket, a költészetet, mindent feladni azért, hogy az éneklésnek szentelhesse magát”.