Az eredetileg 1977-ben megjelent kötet ugyanis nem árul zsákbamacskát: alcíme Ensaio de Romance, ami, miként Urbán Bálint is felhívja rá a figyelmet, „egyszerre olvasható esszéregénynek, regénykísérletnek vagy akár próbaregénynek” – s valóban, mindhárom értelmezés igen találó.
A regény főhőse, a saját középszerűségétől megcsömörlött, már nevével is jelentéktelenséget sugalló H. (a portugál nyelvben néma betű) úgy ébred öntudatra a Salazar-diktatúra utolsó perceiben, hogy egyszerre válik le unalmas, diktatúrával mélyen összefonódott megrendelői igényeiről (hogy unalmas, de arisztokratikus látszatot keltő akadémikus arcképeket fessen) és magáról a festészetről azzal, hogy írni kezd. Mindez nem teljesen példátlan: mint nemrég magyarul is kiadott verseskötete (!) előszavából kiderül, Pablo Picasso egyszer arról értesítette egy barátját, hogy készen áll „a festészetet, a szobrászatot, a metszeteket, a költészetet, mindent feladni azért, hogy az éneklésnek szentelhesse magát”.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
