Kötelező olvasmány

Balla: Romok között

Ballát olvasni olyan, mintha az ember fölülne a hullámvasútra, és életkori sajátosságainak megfelelően viselkedne. Sose tudod, mi jön, sikoltozol és üvöltesz, hol félelmedben, hol örömödben. Lásd még a paraszt bácsit a viccben, akit elvittek műrepülni. Aki sok mindenre számított, még arra is, hogy becsinál, de arra azért nem, hogy az egész a nyakában végzi.

 

Az önidézet büdös, mint az excrementum, de mit tegyünk, az az igazság, hogy hiába telt el majd tíz év, még mindig a fentebbi a helyzet, szóval pont az, ami 2015-ben is volt, amikor a fentieket írtam Balla második magyar nyelvű könyvének, Az apa nevében című novelláskötetnek a bemutatójára. Amiből egyenesen következik, hogy a Romok között viszont már a harmadik magyar könyve, ezúttal Böszörményi Péter örömzenei jellegű fordításában. Úgyhogy ideje volna észrevenni, legyőzve végtelen provincializmusunkat, hogy a szomszédban egy nagy, európai író teszi a dolgát, azaz tanít a szépre-jóra, szórakoztatva. Az olvasás mondatszinten élvezetes, ezért simán le lehetne szpojlerezni az egészet, a regény egyik szála egy doktor Felešlegi nevű pszichiáter viszontagságaival foglalkozik („A pszichiáter munkája borzalmas. Nem lehetek mindenkinek a haverja, egyeseket kénytelen vagyok diliházba küldeni. Ráadásul többnyire épp a haverokat.”). A doki egyfelől a szlovák eredetiben is Felešlegi, másfelől a nómenja ómenné válik, ha értitek, mire gondolok. Ha pedig nem értitek, akkor megmondom kereken és egyenesen, a jól ismert hanyatlástörténet: embernek születtél, később pszichiáter leszel, és a végén, tényleg a legalján, írni kezdesz.

A másik szál pedig egy halhatatlanná írt hősnő, bizonyos Vargová egyoldalú levélregénye, azért egyoldalú, mert a leveleket, úgy is, mint gyakorló tébolyult, a doktornak írja, viszont a regény tágasnak bizonyuló terében egyetlen választ sem kap rájuk. Natürlich. Mit kellene válaszolnunk annak, aki például ilyeneket ír: „Maga ne másokat gyógyítson, hanem inkább önmagát! De nem csak Maga. Az orvosok közül sokan Ukrajnából jöttek, meg Fekete-Afrikából, talán éppen az Egyenlítőiből, azt a térképen találtam. A javító-nevelő intézetben Frontint erőszakoltak belém, panaszt tettem, de kaptam egy pofont. Amikor a posta meghozta végre a pénzemet, vettem bélyeget, és megírtam az egészet a kommunista párt központi bizottságának.”