Film

Átvitt értelem

Mitja Okorn: A lengyel bokszoló

  • 2024. október 23.

Kritika

Jędrzej apukája bokszbajnok volt a hetvenes években, de megmondták neki az elvtársak, hogy az olimpián majd veszítenie kell a szovjet versenyzővel szemben, mire ő abbahagyta az egészet, fiát kifejezetten eltiltotta a boksztól, szegény bányászként, a munkahelyén kapott légúti betegségben halt meg. Megfulladt. Konkrétan és átvitt értelemben is.

Jędrzej maga is bajnok lesz, de nem akarván apja sorsára jutni a nyolcvanas évek még reménytelenebb Lengyelországában (kalandos körülmények közt, várandós feleségével), disszidál Londonba. Mivel a profi menedzserek nem látnak fantáziát a menhelyen tengődő polyákban, kénytelen ún. felhozó meccset vállalni. Itt is le kell feküdni, csak most nem ideológiai alapon, hanem pénzért. Na, ez nem megy a lenézett lengyelnek. Próbál ő kikapni, de a múlt meccs közben feltoluló képei és az elfojtani nem tudott igazságérzet erősebbek: hordágyon kell levinni ellenfelét. Az öltözőbe fenyegetőzni érkező nagykutyának megtetszik a pimasz önbizalom, amivel Jędrzej a félelmét palástolja, és beáll mögé, hogy feljuttassa a csúcsra (és jól megszedje magát rajta). A csúcs pedig egy csicsás öv, amelyért nem csak az ütéseket kell elviselni, de meg kell tagadni minden hazulról hozott értéket.

Az Amerikát is megjárt szlovén rendező nem akar nyomasztani, meséje gördülékeny, könnyed, olykor humoros hangvételű, néhol kicsit felszínes, de mindig érdekes. A bokszolós filmek örök sémája – alulról jött fiatalember a bunyó segítségével akar kitörni reménytelen helyzetéből, olykor sikerrel – itt a lengyel, sőt a kelet-európai rendszerváltás(ok) allegóriájaként működik. Ahogy a bokszoló beleszalad a pofonokba, konkrétan, de még inkább átvitt értelemben, az a kilencvenes évek nagy kiábrándulásaival analóg. A film nem ken minden sarat a – bizony a változásokat elsősorban saját érdekből kiharcoló, és a szovjet iga alól felszabaduló országok tekintetében ezt az érdeket gátlástalanul érvényesítő – Nyugatra: az angolok (értsd: nyugatiak) csak megvetik és kihasználják a kelet-európaiakat, ám az angolnál is angolabbá válni akaró keletiek, köztük Jędrzej honfitársai, élvezik is fölényüket. És a már a rendszerváltás után hazatérő bajnok azt tapasztalja, hogy az urakká lett elvtársak ugyanazokban a székekben ülnek, ugyanúgy basáskodnak – legfeljebb zsarolhatók kicsit a múltjukkal.

Ez a nem különösebben szofisztikált világkép a film kontextusában hiteles: a hős hazatér, hogy gyerekekkel foglalkozzon, nem feltétlenül azért, hogy bajnok legyen belőlük valami hívságos szervezetnél, hanem hogy pofán tudják vágni, ha úgy adódik, az elnyomó hatalom fullajtárjait. „Mert ilyen a…, ilyen a boksz” – hogy egy klasszikust idézzek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.