Kritika

Június 13-án a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága elutasította Karsai Dániel keresetét, amelyet az aktív eutanázia hazai engedélyezéséért indított.

Meglepően hangzik, de ez a könyvtárgyként is visszafogott szürke és karcsú verseskötet bizony egy botránykönyv.

Sok tekintetben szabálytalan Beth Gibbons élete és pályafutása, ugyanakkor a néha szokatlan fordulatok sok mindent elárulnak a sikerek, de a visszavonultságban eltöltött időszakok értelméről, titkairól is.

A magyarországi holokauszt 80. évfordulójára összeállított kiállítás több, bár nem feltétlenül eltérő nézőpontot és értelmezést rendel egymás mellé.

Perovics Zoltán színháza a megalapítástól kezdve, vagyis már a 90-es évektől kutatja a hiteles színházi jelenlét mibenlétét.

Nem csak nálunk tartják nagyobb becsben a géniuszokat szolgáló sótlan előadóművészeket, akik szótlan engedelmességgel, önmaguk feladásával látnak neki az évszázados mesterműveknek, és nem csak nálunk gyanakodnak rögtön azokra, akikben felfedezhető az excentrizmus csírája.

A Mad Max-filmek azt mutatják be, hogy van élet a civilizáció összeomlása után is; nem túl szép, nem túl vonzó, nem is túl emberi, de van.

Az irodalomtörténész, kritikus 2020 tavaszától 2023-íg írt blogot demens édesanyja otthoni gondozásáról, s esszészerű posztjait most egybeszerkesztette. 

Nehéz Magyarországon független színházat csinálni, ez az előadás pedig kemény látlelete ennek az állapotnak.

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Nehéz megmondani, hogy mikor mondtak fel az angyalok. Már akkor, amikor Wim Wenders folytatni merészelte a Berlin felett az eget (Távol és mégis közel, 1993)? Vagy csak 1998-ban lett elegük, amikor meglátták magukat az Angyalok városa című filmben – a Berlin felett az ég e remake-jét Nicolas Cage-dzsel? Az biztos, hogy Los Angelesből eztán szedték a sátorfájukat. De senki nem pótolhatatlan, L. A. pedig különösen nem maradhatott efféle égi szárnyasok nélkül.