Kritika

Kétféle ember létezik: akinek elérnie nehéz a sikert, és akinek megtartania.

A fiatal művész tavaly végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, és már akkor láthattuk is egy nagyobb műcsoportját (A celeb „istennő” és a voyeur tekintet) a Q Contemporary Mediating Time and Charm című csoportos kiállításán.

„Hosszú, hosszú gyerekkor volt az életem, amelyet egyedül a belőle keletkezett mű igazolhat” – írja Kertész Imre A néző (Feljegyzések 1991–2001) című kötetében.

„Az ég alacsony, szürke, tömör” – olvashatjuk a regény elején, és nem nehéz arra gondolnunk, hogy a vaskos könyv magja ez a kép volt.

A New Fossils kvintettben úgy kerültek a helyükre a dolgok, mint a mesében.

Modesto leghíresebb szülötte vitathatatlanul George Lucas, de ugyanebből az észak-kaliforniai városból származik Jason Lytle, a Grandaddy frontembere, agytrösztje.

Egy remekművet általában nem lehet újra megcsinálni, s folytatni is csak számos megszorítással érdemes. De van, amikor sikerül.

A hallgatag, szigorú tekintetű Etero (Eka Chavleishvili) élete az apró rutinok és visszafogott örömök köré szerveződik.

Ismét értelmiségiéknél vagyunk, mint az Ernelláék…-ban.

Valójában két regény ez, amelyek bár nagyon eltérő technikákkal dolgoznak, csak együtt működnek igazán. Az első rész epilógusaként a kötet egy merész gondolatkísérlettel indul.

Pár éve láttam a párizsi Atelier des Lumières-ben Vincent van Gogh műveinek vetítésre épülő verzióját, és az lenyűgözött: Thomas Vanz rendezésével és zenéjével egészen új fénytörésbe kerültek a hatalmas falakra vetített képek, láttukra úgy éreztem, hogy közelebb kerültem a poszt­impresszionista ikon művészetéhez.

Don Giovanni már a nyitány alatt megsérül, épp a Komturt igyekszik agyonverni egy husánggal, amikor az meglövi alhastájékon.

Lábán Katalin rendezőként rendre olyan szövegeket állít színpadra, amelyekre a legtöbben azt mondanák, hogy nem színpadra valók.