Film

Tarkóig elmerülni

Hamish Linklater: Boldogság Owl városában

Kritika

Reagan a gonosz birodalmának nevezi a Szovjetuniót; megindul az űrfegyverkezési program; az Egyesült Államok lerohanja Grenadát; megjelenik a Microsoft Word; a MASH fináléja máig megdönthetetlen nézettségi rekordot hoz a tévében; kijön a Thriller legendás videóklipje Michael Jacksontól; az Oscart pedig a Gandhi nyeri.

Mindezek azonban egyáltalán nem érintik és nem is különösebben érdeklik a fiktív észak-dakotai városka, Owl lakosait. Van ugyan közért, vasárubolt és néhány kocsma is, de a mozi épp csődbe ment – és különben is, ha randizni akar az ember, még mindig az egy évvel korábban bemutatott E.T., a földönkívülire vált páros jegyet. Ha nem is állt meg az idő, de legalábbis ólomlábakon halad: a helyi közéletet továbbra is egy néhány évtizeddel korábbi középiskolai futballmeccs határozza meg; az, hogy milyen évet írnak, csak azért fontos, mert az irodalmat is tanító (!) pedofil és autokrata testneveléstanár ragaszkodik hozzá, hogy a diákok intő jelként olvassák el Orwell 1984-ét; a legfontosabb történelmi esemény pedig az, hogy egy Gordon Kahl nevű helyi farmer és második világháborús veterán évekig visszautasította, hogy adót fizessen, majd halálos lövöldözésbe keveredett a rendőrökkel. Utóbbi kettő a filmben csak említés szintjén vagy még úgy sem szerepel, a regényben azonban nagyon is fontos adalékai a helyi folklórnak.

A Boldogság Owl városában ugyanis Chuck Klosterman 2008-ban megjelent első regényének adaptációja. Klosterman elsősorban új­ság­íróként vált ismertté, a The Guardiantől kezdve a Spinen és a GQ-n át az Esquire-ig és a The Washington Postig valamennyi jelentős lapban publikált, kultikussá pedig a popkulturális utalásokkal és száraz iróniával teli esszégyűjteményei tették. A feltartott kisujjas, elefántcsonttoronyból ítélkező publicisztikák helyett ugyanis főleg a popkultúrával és a tömeg­ízléssel foglalkozott: gabonapelyhekről, Britney Spearsről, vagy épp arról írt, miért éreznek motivációt az emberek, hogy élőben kövessék a sporteseményeket, és miért múlik el ez a késztetés, ha mindezt felvételről teszik. A Down­town Owl című kötete ezekhez a földhözragadt témákhoz hasonlóan egy egyszerű, isten háta mögötti észak-dakotai kisvárosban – a valódi neve Fargo – játszódik. Maga Klosterman is innen származik, sőt, Fargo Rock City címmel könyvet is írt a környék heavy metal színteréről, vagyis inkább arról, hogy annak hiányában milyen volt metalheadként itt felnőni.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)