Kritika

A nagyváros közelmúltjának egyik izgalmas epizódja, hogyan foglalták el Budapest tereit, a polgári lakások minden zegzugát, az udvarokat és a parkokat legjobb barátaink, a kutyák. A beszédes című és kivételes gazdagságú kiállításon a kutyatartással kapcsolatos tárgyak, műalkotások, fotók, plakátok, kabaré­szkeccsek, rajz- és játékfilmrészletek, installációk és a szemléltető eszközök legkülönfélébb típusai mutatják meg nekünk, miért pont a kutya lett a városban is a legfontosabb társunk. És persze azt is, hogy mi mindent kellett megtenni azért, hogy a város féken is tartsa a kutyaáradatot.

Az újraolvasás öröme nem pusztán abban különbözik az első találkozástól, hogy rácsodálkozhatunk önmagunk, s ezáltal a szöveg változásaira, de a tágabb környezetét is észrevehetjük: Huizinga akkor írta kultikussá vált kultúrtörténeti munkáját a középkor őszi ragyogásáról, szélsőséges vízióiról, kiüresedett rituáléiról, babonás, felhevült lelkiállapotairól, amikor a 20. század Európáját a vizsgált korhoz hasonló bosszúszomj és indulat fűtötte.

„Ha azt mondjuk, hogy révész, mi jut az eszedbe?” – kérdez vissza mindjárt az elején Márta, az egyik főszereplő, és rögtön válaszol: „Átviszi a folyó partjáról a másikra az embert a kis tutaján vagy csónakján.” Ám senki ne gondoljon kompra, kikötőre.

Az év utolsó napja, akármilyen volt is az az év, hagyományosan a jókedvé és kacagásé kellene, hogy legyen. De akad-e még olyasmi, amin röhögni lehet?

Már több mint négy évtizede, hogy a kísérleti rockzene úttörője, a német Can befejezte aktív pályafutását, de a zenekar kultusza a mai napig töretlen. Az együttes híres volt a szertelen improvizációkra épülő fellépéseiről, ezekről azonban leginkább csak kalózfelvételek terjedtek egészen mostanáig. A Mute Records 2021-ben kezdte el kiadni a zenekar koncertarchívumát feldolgozó Can Live lemez­sorozatot, amelynek nemrég jelent meg a harmadik darabja.

Hosszú évek hagyományát megtörve Fischer Ádám az idén nem A teremtést vezényelte el a szokásos újévi koncertjén. A varietas delectat jegyében most Az évszakok, a másik nagy, Gottfried van Swieten-szövegre készült Haydn-mű, a zeneszerző utolsó oratóriuma hangzott el. 

William Burroughs egy alkoholmámorban töltött 1951-es mexikói éjszakán jó ötletnek találta, hogy Tell Vilmost utánozva lelőjön a felesége fejéről egy poharat.

E monumentális alternatív történelmi vízió a részben japán és koreai származású, Hawaiion felnőtt, jelenleg New Yorkban élő írónő második magyarul megjelent regénye. (Az első Egy kis élet címmel 2017-ben, a Maxim Kiadónál jött ki.) A disztópiák, az apokaliptikus regények és/vagy a queer irodalom kedvelőinek nagy öröm a könyv, de a szélesebb olvasóközönségnek is fájdalmasan aktuális témákról beszél. A rasszizmus, a vagyoni egyenlőtlenségek, a kisebbségek jogfosztottsága mellett a gyarmatosítás hatásai, a klímaválság, a migráció vagy éppen a járványkezelés mind-mind fontos kérdése a műnek.

Néhány éve elindult egy úgynevezett „két lépés előre” teszt, amelynek során diákokat állítottak egymás mellé, majd feltettek nekik néhány kérdést arról, hogy milyen – sokuknak evidensnek tűnő – családi, társadalmi és anyagi privilégiumokkal indulnak az életben. Akire igaz volt egy-egy elhangzó állítás, tehetett két lépést előre. A kihívás végére a diákok jó része több tíz méter hátrányból kezdhette el a futóversenyt, pont úgy, ahogy az életet is.

Jól mondja nyilatkozataiban a rendező: csakugyan családi dinamikák határozzák meg ezt a filmet – de nem abban az értelemben, amelyben ő gondolja.

„Na, de mi is a szerelem?” – bár egyebek közt erről is szól, de efféle köldöknézős kérdésekkel mégsem foglalkoznak e dokumentumfilm szereplői. Katia és Maurica Krafft, Mauna Loa, Nyiragongo, Krafla és társaik – előbbi egy vulkanológus házaspár, utóbbiak tűzhányók – egymást és kapcsolatukat is adottnak veszik.

Az 1985-ben alakult Radiohead első albuma, az 1993-as Pablo Honey jogosan alulértékelt mű, egyetlen darab slágerrel, a Creep című számmal. Azonban a két évvel később kiadott The Bendsre mintha kicserélték volna a zenekart: a korábbi önsajnáltató, másodvonalas alterrockot valami egészen más váltotta fel. 

Keith Jarrett bordeaux-i koncertjének első néhány hangját hallva senki nem lehet biztos abban, hogy közelebbről milyen műfajú előadást hall (a jellegzetes, egyeseket zavaró nyögéseitől is tekintsünk el). Rachmaninovtól Ligetin át Thelonious Monkig sok mindenki, akár Liszt Ferenc is eszünkbe juthat, mert szving lüktetés csak a 12 perces első track derekán jelzi egyértelműen a műfajt.