Nem ez a két csoport első együttműködése. Jónás Verát sima kórustagként is láthattuk már a Soharózában, például a Nagy Fruzsina által is jegyzett Dalok a kamrából című catwalk koncerten (kritikánkat lásd: Majd megemésztjük, Magyar Narancs, 2021. augusztus 25.), de a karantén alatt a két csapat A nyolcas sáv címen egy kamaszoknak szóló meselemezt is megjelentetett, azon is prózai és zenés betétek váltották egymást. A mostani előadást közös feldolgozómunka előzte meg, amelynek minden lenyomata ott van ebben a nagyon is személyes, nehezen meghatározható műfajú produkcióban. A (nyitó- és a záródarab kivételével angol nyelvű) dalokat „megmagyarázó” vagy előkészítő betétek választják el egymástól, amelyek sok esetben önálló jelenetként is megállnak. A legszebb ilyen egység, amikor Halas Dóra a felkészítő workshopok egyikén elhangzott történetet olvas fel, amelyből kiderül, az illető édesanyja nem gonoszságból hajigál ki minden tárgyat. Hanem azért, mert anno látta a lebombázott házukat. Ahogy semmivé lett mindaz, amiért egy életen át dolgoztak.
Autofikció és pszichológia, két nagyon divatos irány. De most valami egészen unikálisat kapunk. Ahogy a kórus a fájdalomig ismétli azokat a mondatokat, amelyekkel már gyerekként szétütötték a fejünk. Ahogy bemozdítják a nagyon is hasonló fényképalbumainkat. Ahogy befejezi ki-ki azt a mondatot, hogy „Akármit is csinálok, nem tudom…” nem nézni a Titanicot, nem tudok eleget főzni… Mindenkinek megvan ez az akármije.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
