A Meleg Budapest a főváros megalakulásától a homoszexualitás dekriminalizálásáig, 1961-ig tekinti át e szexuális szubkultúra értelmezését és szabályozását. Egészen meglepő és egyáltalán nem közismert, hogy a kádári Magyarország a homoszexualitás büntethetőségének megszüntetésével megelőzte az NSZK-t, Angliát és az Egyesült Államok egy sor tagállamát. Velünk egy időben Csehszlovákia lépte meg ugyanezt, Lengyelországban pedig már 1932-ben sor került a dekriminalizására, igaz, nem annyira a szexuális szabadság, inkább a félrenézés jegyében.
A nagyvárossá váló Budapesten a dualizmus korában hozták létre azt a homoszexuális nyilvántartást, amely – több európai városhoz hasonlóan – bűncselekménytípusonként listázta az elkövetőket a nyomozás megkönnyítése érdekében. Ez a nyilvántartás már az 1890-es években létezhetett, végleges formáját 1908 körül nyerhette el. (Azok a férfiak nem szerepeltek benne, akik privát tereken létesítettek egymással szexuális kapcsolatot. Ha valakit nyilvános helyen értek tetten azonos neművel folytatott szexuális aktus közben, legtöbbször még tárgyalásra sem került sor, tehát a büntethetőségtől ilyen esetekben lényegében eltekintettek.) A kornak a témához való liberális hozzáállását jól jellemezte, hogy a homoszexualitás dekriminalizációját sürgető vélemények már a 20. század elején megjelentek.
Különös módon a Tanácsköztársaság sem büntette a normától eltérő szexualitást. Még meglepőbb, hogy a homoszexualitáshoz kifejezetten progresszív módon közelítettek: az ebben az időszakban létrehozott Kísérleti Kriminológiai Osztály feladata volt a melegek pszichoszociális „elemzése”, amelyhez a pszichoanalízis módszereit is felhasználták. A Tanácsköztársaság hozzáállása a tekintetben is újszerű volt, hogy „nem feltétlenül írta elő a heteronormativitást a kommunista állampolgárok számára”.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!