A huszonnégy pompás prelűd érdekes módon nem Bachra hajaz, a zeneszerzői megközelítés sokkal inkább Debussyre emlékeztet, stílusuk pedig a jazz végtelenül gazdag tárházából merít. Kisformák, pillanatképek, karakterdarabok, amelyek pár perc alatt is a teljesség érzését adják a hallgatónak. Ahogy Balog József egy interjújában elmesélte: valósággal kikönyörögte a korábbi sorozat folytatását Wolf Pétertől, és eredetileg zongoraszonátát szeretett volna, de a komponista ezekkel válaszolt. Ha egy felkérés nem pontosan ugyanúgy valósul meg, ahogyan az előadó elképzelte, hanem a zeneszerző „kerülő úton” teljesíti, az mindig jót jelent: gyönyörű szerelemgyerek születik.
Balog József nem véletlenül kérte Wolf Pétertől e darabokat. Ő maga ugyan nyilvános koncerten soha nem vállalkozott jazzimprovizációra, hanem megmaradt a klasszikus és kortárs repertoár nagyszerű előadójának, a színfalak mögött azonban nagyon is közel áll a szívéhez a jazz, nagy kedvence például Gershwin. (Egyszer tanúja voltam, amikor a 6-os stúdióban Bartók kétzongorás szonátájának próbáján jazzrögtönzésekkel kommentálta a bartóki témákat.) Wolf Péter most megkomponálta, majd pontosan kottában rögzítette számára e jazzminiatűröket: a műsorlap rövid, de informatív tájékoztatása szerint a gospeltől a blues-on és a bepopon át a latin jazz és a balladák világáig.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
