Látszólag könnyű

Ladyva: Steam Train Boogie

A boogie-woogie még az 1920-as években indult világhódító útjára Amerikából, és száz év alatt sem tűnt el teljesen a divatos zenei stílusok süllyesztőjében.

Ennél is meglepőbb, hogy a legjobb európai muzsikusok között két svájci pianistát is találunk: Silvan Zingget és Vanessa Gnaegit. Zingg egyik régebbi albumának a borítójára még azt is ráírták, hogy „Svájc boogie-woogie nagykövete”. De ma már a Ladyva művésznéven alkotó Gnaegi is magának követelhetné e címet.

A Svájc és a Dominikai Köztársaság között ingázó, harmincöt éves alkotó legújabb stúdióalbuma, a Bern közeli Mazzive Sound stúdióban rögzített Steam Train Boogie hat évvel követte az 8 to the Bar című albumot, és sokat elárul a műfaj iránti kiismerhetetlen keresletről, hogy már az a lemez is magánkiadásban jelent meg, mégis jelentős példányszámban fogyott. A mostani album fókuszában a két éve, kislemezen már megjelent Ladyva’s Stomp című dal áll, a további kilenc szerzemény azonban vadonatúj. A fél óránál alig hosszabb album a Got My Mojo Working című blues sztenderddel indul, amelyben Gnaegi nem csak a bal kéz állandóan ismétlődő basszusfiguráját hozza tökéletesen, a jobbkezes, lendületes dallamvezetése is elsőrangú; Preston „Red” Foster szövegét is – a férfi elbeszélő nemét megváltoztatva – maga énekli. Saját hangjára támaszkodik a To Whom Do I Want to Lie című reggaetonos rapszódia, illetve a You’ve Got This is, amely olyan meglepő és vibráló elektro-jazz, hogy Parov Stelar repertoárjában és A nagy Gatsby filmzenéjeként is megállná a helyét.

Azonban a félig rendszerekre, félig improvizációra épülő megoldások a többi darabban jobban érvényesülnek. A Steam Train Boogie, a Lobster Groove 2.0 és a Jumpin’ The 88’s egy­aránt izgalmas, gazdagon váltakozó és gyors tempójú instrumentális dal, amelyeket hallva egyértelművé válik: a boogie-woogie csak látszólag könnyű, de valójában kifejezetten bonyolult blues zongorastílus. Ami pedig a hangulatot illeti, ezek a darabok tekinthetők az album „legboldogabb” hangzású, a klasszikus boogie-woogie-hoz legközelebb álló epizódjainak. A sokévi termésből összeállított munka végeredményben a „profi technika” és a „lendületes száguldás” kifejezésekkel jellemezhető, ám a hagyománytisztelet és az innováció között nincs olyan szerencsés egyensúly, mint napjaink ugyancsak jeles boogie-woogie-zongoristái, az amerikai Katie Webster vagy a svéd Micke Muster esetében.