A kiállítás nem emlékeztet a művész korábbi munkáira. Dezső Tamás is azok közé az alkotók közé tartozik, akik csalódtak a dokumentarista fotográfia hatásmechanizmusában, és a kezdeti, kétes hátterű újgazdagokról, majd a román vidékről készült nagyszerű fotóesszék világát hátrahagyva, egy nehezebben befogadható, de bizonyos értelemben pontosabb, a konceptuális képzőművészet nyelvén kommunikáló képekkel próbálkozik.
A munkák nem adják könnyen magukat. Az egyik Descartes-ra emlékeztetőn az alakok, a latin címet (Larvatus prodeo) idézve, mintha álarcban jönnének, hogy mögéjük kelljen néznünk, ha látni akarnánk bármit is. Egy funkció nélküli rámpán csúszunk be a kiállítás legnagyobb terébe, ahol egy kemény gondolattal kell eljátszanunk: hogyan akadnánk be minden egyes növényi metszet keretébe, ha mégis megpróbálnánk keréken alászállni. A rámpa mellett párba állított, falevelekről készült gyerekrajzokat találunk egy kődarab felett, amelynek felületén a régi idők leveleinek ezeréves lenyomata emlékeztet arra, hogy a növények már nagyon régóta velünk vannak, kísérik, támogatják létezésünket. Tiszteletük ennek ellenére nem evidens. E tárgyegyüttes gondolatmenete hasonló a nyitó triptichonéhoz. Itt két igen rövid életű, parányi rovar extrémül felnagyított képe fog közre egy meteoritot, vagyis annak kilapított darabkáját. A bogár hátterét adó, csillagos eget idéző, fekete alapon fehér pöttyös felület galaktikus távlatokat nyit meg ugyan, mégis tudható, hogy az egész nem más, mint csupán a fémlemezen összegyűlt piszkok.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
