Könyv

Lobotómia a vakbélre

Elinor Cleghorn: Szenvedő nők. Mítosz és gyógyítás egy férfiközpontú világban

Kritika

„Eltúlozza!” „Beképzeli!” „Fel akarja hívni magára a figyelmet!” Aki valamilyen, a medicina által kevéssé felderített krónikus betegségben szenved, nagy eséllyel találkozott már e lekicsinylő hozzáállások valamelyikével. Nőként szinte biztosan. 

A szerző brit művelődéstörténészként interdiszciplináris orvostörténeti kutatásokat végez. Részben személyes indíttatásból: sokáig eredménytelenül bolyongott az egészségügy útvesztőiben, számos megalázó élményt szerzett, és csak rendellenes terhessége alkalmával derült fény fájdalmas tünetei okozójára, a lupus nevű autoimmun betegségre, amely a szív gyulladásához vezetve akár halált is okozhat. Cleghorn azóta kezelést kap, szinten tudja tartani betegségét, de vizsgálódásai során talált olyan esetleírásokat, ahol a betegek sajnos nem voltak ilyen szerencsések. Ezek a tragédiák inspirálták, hogy megírja az orvostudományban elburjánzó, számos páciens életét megkeserítő szexista előítéletek történetét.

A könyv tizennyolc fejezete átfogja a nyugati világ történelmét az ókortól napjainkig, középpontban a kipusztíthatatlannak tűnő káros nemi sztereotípiával, miszerint a nők ingatagok, érzelemvezéreltek, irracionálisak, szeszélyesek, ezért tüneteiket, fájdalmaikat nem is kell annyira komolyan venni. „Az orvos mint hős” patriarchális kultusza nem tette lehetővé, hogy a gyógyító szakember, ha már segíteni nem tud, beismerje a tudása végességét, hol­ott a tünetek bagatellizálásánál még az is jobb lett volna. Nem beszélve az álkezelések hosszú soráról, amelyek szerencsés esetben legalább nem ártottak.

A tudomány fejlődése felemás eredményeket hozott: a sokakon segítő vívmányok egyben a patriarchális kontrollt is fokozták. Fontos hangsúlyozni, hogy Cleghorn nem általánosít: mindig szóba hozza az éppen tárgyalt korszak felvilágosult férfi szakembereit is, akik saját kollégáikkal is szembefordultak – így találkozunk Semmelweis Ignáccal is. És a szerző nem idealizálja a nőket sem, nem hallgatja el egyes nőjogi harcosok, például Margaret Sanger rasszista vagy éppen szociáldarwinista nézeteit.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.