Könyv

Mágikus futam az idővel

Amelia Mellor: A világ legnagyobb könyvesháza

Kritika

A világ legnagyobb könyvesboltja tényleg létezett, alapítója, Edward William Cole korát megelőző géniusz volt. Háromemeletes melbourne-i üzletének fényes árkádsorai között bronzszobrok, látványos galériák, teafülkék voltak, a nyitott polcos rendszerben pamlagoknak is jutott hely, amelyekre leülve a látogatók anélkül olvashattak, hogy vásárlásra kötelezték volna őket.

A boltban állítólag kétmillió kötet volt, de az épületben játékokat és édességeket is lehetett venni. Cole eredeti marketingeszközei tankönyvi példák lehetnek: az 1883-as megnyitón például a nagy érdeklődés miatt tokennel lehetett csak belépni, azt a látogatók levásárolhatták vagy eltehették szuvenírként; egy-egy ilyen darabhoz ma 100–150 ausztrál dollárért lehet hozzájutni az interneten.

Cole világnézete megelőzte a korát: az emberek nemtől, származástól, osztálytól független egyenlőségében hitt, na meg az oktatásban. Az önjelölt cenzorok maradjanak a fenekükön: a Cole-könyvesház emblémája tényleg a szivárvány volt, miként az ennek a nagyszerűen megírt és pompás kiállású könyvének borítóján szerepel. A világ legnagyobb könyvesháza más elemeiben is a hitelességre törekszik. Cole valóban apróhirdetésben ismerte meg misztikára és ezotériára nyitott feleségét, valóban öt gyermekük született, akik közül egy fiatalon meghalt, de még az is igaz, hogy a könyvesbolt épülete idővel tündérkerttel és ócenáriummal bővült. Arról viszont nem szóltak a történetírók, hogy Cole-t valóban megkörnyékezte volna egy fekete mágus, aki fausti alkut ajánlott elveszített kislányával, Rubyval kapcsolatban.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.