A 42 főleg a szerelmi gyászköltészet miatt vált emlékezetessé, aztán a Nem a sajátod a tapogatódzó továbblépés lehetőségeit kereste, az új könyv pedig tartja az irányt, csak épp egy furcsa fordulattal: a beszélő megfordul, és háttal megy előre. Ezt a váltást már a kétoldalnyi mottók egyik fele is megelőlegezi (főleg a Tandori-idézet: „Háttal megyek, csak az kerül / elém, amit már elhagyok”), a másik fele pedig kijelöli a kötet központi önmetaforáját, a bölényt (más néven bisont, innen a cím). Önmitizálás a javából, de Peerre mindig is jellemző volt a jó értelemben vett gátlástalanság, amelyből most sincs hiány: a frivolitás, a költői magabiztosság („Négyből hármat bármikor lehoz a Jelenkor”), a költőtársak skrupulusoktól mentes emlegetése vagy éppen a kényességre való fittyet hányás („Van ez a közös furcsaság / a NER-ben és a Kozmoszban”) ismét csak alapvetés.
A mottók kirajzolta két motívumból fakadnak a Bizony fő témái: a gyerekkor, a családi emlékek, a költői indulás mellett a kiöregedés, a domesztikálódás, a rezervátumként felfogott kert. Mindez továbbra is az alanyi költészet részeként, ami már Peer önjellemzése szerint is kiment a divatból („Kevesen maradtunk, / akik még mernek E/1-ben”). Nagyon is jó, hogy van, aki még csinál ilyet, a bőrét vásárra vivő költő önmegjelenítése mégiscsak a költészet egyik klasszikus és maradandó formája. A beszélő, aki látványosan azonosítható Peer Krisztiánnal, határhelyzetből szólal meg: túl van a felén, bőven van mire visszatekintenie, és tapasztalatai birtokában valamit már meg is kellene tudnia fogalmazni („Mert mondani kéne az életről valamit. / A fiataloknak”).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
