„Hajós András és Linczényi Márkó célja hétről hétre megmutatni, hogy a problémák nem állják útját a sikernek.” Ez a műsor alapvetése, a struktúra pedig a következőképpen néz ki: az adás mindenkori vendégét hosszú, kacskaringós felvezetés után mutatja be a két házigazda, majd megkérik, hogy ismertesse „a magával hozott” problémát, aztán vagy erről, vagy valami másról beszélnek körülbelül egy órán keresztül. Mi sem egyszerűbb, hihetnénk, ha nem tudnánk, hogy a legpuritánabb szerkezeteket a legnehezebb megtölteni igazán érdekes tartalommal. A rádiós időkben ezt megsegítették mindenféle pluszeszközök, zenei betétek, színes bejátszások, archív részletek, hangzó háttér. A ránk köszöntött újprimitív tartalom-előállítás korában ilyesmiről szó sincs. Mint kiderült, nem a szerző és nem is a műsorvezető, hanem a szerkesztő halott. Az összes.
Abban a világban, ahol minden azon múlik, hogy a megszólalók mennyire lehengerlő személyiségek, minden megszólaló túltolja. Ez nem kizárólag az ő hibájuk, ilyen a közeg, ilyen a közönségük, ilyen a világ, a műsorvezetői figurák afféle tükörképeink. Nem mindig jó ebbe a tükörbe nézni. Hajós és Linczényi ezt a problematikát alighanem átérzik mélyen, legalábbis erre utal, hogy folyamatosan „metában” vannak. Úgy beszélnek, ahogy egy nagyon mai podcast házigazdának kell, de közben ki is kacsintanak a hallgatóra, hogy jelezzék, kettős játékról, szerepről, médiaimágóról van szó. Mindezt olyan rutinos enerváltsággal, hogy a végére nehéz nem arra gondolni, hogy ez a szerep mégiscsak a szereplő maga. Eggyé váltak. És azt is érdekes megfigyelni, hogy az önirónia is lehet narcisztikus.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
