Kivétel ez alól az előadás alatt végig forgató filmesek, és a nácikat játszó szereplők SS-uniformisa. A manézsillat már a függöny felgördülése előtt belengi a nézőteret. Legrózsaszínűbb mindenki közül a bábnak kinevezett pirospozsgás színigazgató, akit a Katona igazgatója, Máté Gábor hoz. Az est folyamán szereplőink metamorfózison mennek át, változik ruhájukon a színkód is, a végére mindegyikük visel valamennyi színt a túloldalról (értsd: közelednek az álláspontok), kivéve az ördögöt, akin végig marad a vörös és a színházigazgatót, akin a pasztell.
A színpad is piros és fehér, fényes és forog (díszlet: Devich Botond), körhintához hasonlít. Színház a színházban: a Mefisztóland társulatának előadása van műsoron. A szereplők hozzánk, a közönségükhöz beszélnek, nekünk játszanak. De nem csak mi vagyunk emberi massza, az intézmény is élő organizmusként elevenedik meg, erre többször utalnak is. A piros például a szívet szimbolizálja, Nagy Ervin barátira vett szíven ütögetése is jelzi, hogy ennek az embernek helyén van a szíve. Beszédes az új igazgatót kinevező szervezet neve is: Aorta. Ám a szembeszökő célzást a katarzist hozó utolsó jelenetben találjuk: a játszók kórust alkotva, festményre kívánkozó kompozícióba rendeződve eléneklik a Nyomorultak, az új igazgató letiltotta Mephisto helyett műsorra tűzött darab záródalát. Az elbocsátott igazgató (Tasnádi Bence) pedig kiabálva sorolja a „szerveit” (pl. mája a rendőrség, idegrendszere az informatikai hálózat). Eme organikus felfogásról óhatatlanul eszünkbe jut Kárpáti Péter Én, a féreg – Kafka kabaré című előadása, ahol a nézőtér ugyanígy humán díszletként funkcionált – már akkor sem győztük dicsérni az „élő” színház ezen izgalmas változatát (lásd: Mi, férgek, Magyar Narancs, 2023. augusztus 9.).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
